Nekrológ

Stockhausent Chuck Berryvel

Klaus Schulze (1947–2022)

Zene

Több mint másfél évtizedig tartó betegség után április 26-án, 74 éves korában elhunyt Klaus Schulze, a hatvanas–hetvenes évek iskolateremtő nyugat-berlini elektronikus zenei szcénájának egyik legnagyobb hatású alakja.

„Az elektronikus zene egyik úttörője”, „a techno keresztapja” – ezek a megállapítások kötelezően szerepelnek a halálhírét közlő írásokban, ahogyan az is, hogy elektronikus hangképeivel alapvetően meghatározta az ambient és a new age zenei világát. A sorjázó szikár életrajzi adatok – a Tangerine Dreamben dobolt, de miután ötleteit az alapító (és hozzá hasonlóan idővel elektronikus zenei ikonná vált) Edgar Froese nem akceptálta, inkább kilépett; játszott a PsyFree és az Ash Ra Tempelben, mielőtt szólókarrierbe kezdett; a hetvenes évek közepén az amerikai harsánysággal „szuper­grupnak” kikiáltott Go-turnén (és két lemez erejéig) együtt játszott Al Di Meolával, Stevie Winwooddal, Michael Shrievvel és Jamasta Sztomuval; filmzenék komponálója – azonban épp úgy nem árulnak el sokat pályájáról, mint az életéből bőséggel citálható érdekességek. Például, hogy első szólólemezén, az 1972-es Irrlichten egyetemi diákzenekar tagjai csellóztak, mert az eredetileg felkért muzsikusok nem voltak hajlandók perceken át ugyanazt a hangot játszani; vagy hogy egy használtan vett többsávos Revox szalagos magnóval rögzítette a nemzetközi áttörést eredményező Timewind (1975) című albumát, amelyet a Froesével közös „stúdiójukban” (egy volt fodrászüzletben) vettek fel; vagy hogy egy Pink Floyd-koncert utáni találkozón a kínos csöndet Schulze idétlen gesztusa törte meg („Hello, Mr. Tony Banks!” – üdvözölte Richard Wright billentyűst a Genesis billentyűsének a nevén), hogy a kitört röhögés után hosszú beszélgetésbe bonyolódjanak, amelyből Schulze megtudta, hogy nemcsak ő tanult a Pink Floydtól, hanem az együttes is inspirálódik az ő zenéjéből; hogy utolsó találkozásukon az ABBA és Michael Jackson „ügyes stúdiómunkájáról és hangzásvilágáról” beszélgettek Edgar Froesével, és így tovább, és így tovább.

 

*

Zenéjének forrásvidéke a több mint fél évszázaddal ezelőtti német zenei színtér; az a zabolázatlan újító és kísérletező kedv, amelyet sokáig éppen Németországban figyeltek a legértetlenebbül. A „senki nem próféta a saját hazájában” közhelye rá – ahogyan megannyi jelentős német zenész kortársára is – tökéletesen igaz. A korszak német, és azon belül is mindenekelőtt nyugat-berlini zenei forradalmának a jelentőségét nemcsak korábban fölismerték, de mindig is jobban becsülték és értékelték külföldön. Pedig az Amon Düül, az Agitation Free, a Cluster, Manuel Göttsching (és Schulzéval közös zenekara, az Ash Ra Tempel), vagy az ismertebbek közül Schulze mellett a Tangerine Dream, a Can, a Kraftwerk és egy sor más formáció experimentális zenéje tipikusan német jelenség volt – legalább annyira, mint a német populáris kultúrában nemzedékek óta máig jelen lévő, a népdal és a Heimatlied (hazafias műdal) kevercséből létrejött giccses – egyébiránt változatlanul kedvelt – produktum. A 2. világháború alatt vagy a közvetlenül utána született német generáció éppen azt a társadalmi meghatározottságot akarta meghaladni, amit a számukra például ezeknek a „nótáknak” a világa szimbolizált. Ezek a fiatalok az élet majd’ minden területén keresték a helyüket: szenvedtek a folyamatos elhallgatástól (a náci múlt, a 30-as évek lelkesedése szinte az összes családban tabu volt), és szenvedtek attól, hogy németségük annak ellenére is teherként nehezedik rájuk, hogy semmi közük felmenőik bűneihez. A zenében is ezért akartak egyszerre kozmopoliták (a nagyvilág elismert és egyenjogú tagjai) és mindenféle szégyenkezés nélkül sajátosan németek lenni és valami eredetit létrehozni, nem csupán készen kapott mintákat másolni. Ebből a múltat hol radikálisan elutasító, hol kreatívan feldolgozó pezsgő szellemi-művészeti közegből emelkedtek ki a korszak előbb felsorolt, és legjobbjaikkal nemzetközi mércével is jelentős karriert befutott német zenészei.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.