„Az elektronikus zene egyik úttörője”, „a techno keresztapja” – ezek a megállapítások kötelezően szerepelnek a halálhírét közlő írásokban, ahogyan az is, hogy elektronikus hangképeivel alapvetően meghatározta az ambient és a new age zenei világát. A sorjázó szikár életrajzi adatok – a Tangerine Dreamben dobolt, de miután ötleteit az alapító (és hozzá hasonlóan idővel elektronikus zenei ikonná vált) Edgar Froese nem akceptálta, inkább kilépett; játszott a PsyFree és az Ash Ra Tempelben, mielőtt szólókarrierbe kezdett; a hetvenes évek közepén az amerikai harsánysággal „szupergrupnak” kikiáltott Go-turnén (és két lemez erejéig) együtt játszott Al Di Meolával, Stevie Winwooddal, Michael Shrievvel és Jamasta Sztomuval; filmzenék komponálója – azonban épp úgy nem árulnak el sokat pályájáról, mint az életéből bőséggel citálható érdekességek. Például, hogy első szólólemezén, az 1972-es Irrlichten egyetemi diákzenekar tagjai csellóztak, mert az eredetileg felkért muzsikusok nem voltak hajlandók perceken át ugyanazt a hangot játszani; vagy hogy egy használtan vett többsávos Revox szalagos magnóval rögzítette a nemzetközi áttörést eredményező Timewind (1975) című albumát, amelyet a Froesével közös „stúdiójukban” (egy volt fodrászüzletben) vettek fel; vagy hogy egy Pink Floyd-koncert utáni találkozón a kínos csöndet Schulze idétlen gesztusa törte meg („Hello, Mr. Tony Banks!” – üdvözölte Richard Wright billentyűst a Genesis billentyűsének a nevén), hogy a kitört röhögés után hosszú beszélgetésbe bonyolódjanak, amelyből Schulze megtudta, hogy nemcsak ő tanult a Pink Floydtól, hanem az együttes is inspirálódik az ő zenéjéből; hogy utolsó találkozásukon az ABBA és Michael Jackson „ügyes stúdiómunkájáról és hangzásvilágáról” beszélgettek Edgar Froesével, és így tovább, és így tovább.
*
Zenéjének forrásvidéke a több mint fél évszázaddal ezelőtti német zenei színtér; az a zabolázatlan újító és kísérletező kedv, amelyet sokáig éppen Németországban figyeltek a legértetlenebbül. A „senki nem próféta a saját hazájában” közhelye rá – ahogyan megannyi jelentős német zenész kortársára is – tökéletesen igaz. A korszak német, és azon belül is mindenekelőtt nyugat-berlini zenei forradalmának a jelentőségét nemcsak korábban fölismerték, de mindig is jobban becsülték és értékelték külföldön. Pedig az Amon Düül, az Agitation Free, a Cluster, Manuel Göttsching (és Schulzéval közös zenekara, az Ash Ra Tempel), vagy az ismertebbek közül Schulze mellett a Tangerine Dream, a Can, a Kraftwerk és egy sor más formáció experimentális zenéje tipikusan német jelenség volt – legalább annyira, mint a német populáris kultúrában nemzedékek óta máig jelen lévő, a népdal és a Heimatlied (hazafias műdal) kevercséből létrejött giccses – egyébiránt változatlanul kedvelt – produktum. A 2. világháború alatt vagy a közvetlenül utána született német generáció éppen azt a társadalmi meghatározottságot akarta meghaladni, amit a számukra például ezeknek a „nótáknak” a világa szimbolizált. Ezek a fiatalok az élet majd’ minden területén keresték a helyüket: szenvedtek a folyamatos elhallgatástól (a náci múlt, a 30-as évek lelkesedése szinte az összes családban tabu volt), és szenvedtek attól, hogy németségük annak ellenére is teherként nehezedik rájuk, hogy semmi közük felmenőik bűneihez. A zenében is ezért akartak egyszerre kozmopoliták (a nagyvilág elismert és egyenjogú tagjai) és mindenféle szégyenkezés nélkül sajátosan németek lenni és valami eredetit létrehozni, nem csupán készen kapott mintákat másolni. Ebből a múltat hol radikálisan elutasító, hol kreatívan feldolgozó pezsgő szellemi-művészeti közegből emelkedtek ki a korszak előbb felsorolt, és legjobbjaikkal nemzetközi mércével is jelentős karriert befutott német zenészei.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
