Koncert

Parázsfuvolácska

Zene

Habár a Varázsfuvolát gyermekoperának vélni sokak által bizonyított tévedés, azért a zenés színházi praxis nemigen vesz tudomást erről - s úgy lehet, jól teszi. Mert ha a gyermekközönség nem is tud mit kezdeni a szabadkőműves-szimbolikával, s egyáltalán Sarastro figurájával, azért Schikaneder sokat gyepált librettója máig felkínálja a gyerekek és az operai közönségnevelés számára Papagenót és a zene megszelídítő, bűvös hatalmát.

Az Erkelben most épp Lackfi János verses keretjátékával és nagycirkuszi körítéssel működik a címét pajkosan elváltoztató Mozart-darab, s minthogy a recenzens szükségképp kívül esik a célközönség életkori-befogadói körén, hát másodlagos észlelőként jelezheti: egészen életrevaló és szerethető kis előadás kerekedett Toronykőy Attila rendezéséből. Helyes a bohóc-Papageno (Gradsach Zoltán) és a bohóc-Tamino (Megyesi Zoltán), helyesek a kiskamasz artisták, s persze helyesek a világító varázstollaikat lóbáló csöppségek a hatalmas nézőtéren: valóságos kis fénykoncertet hoznak össze a sötétben, kérve és kéretlenül egyaránt. A zene persze néha láthatóan kicsit untatja-fárasztja a gyerekeket, akik a perecevő szünettel együtt is mindössze kétórás előadást is hosszúnak élik meg, de azért egy-egy slágerszakasz általános tetszésre talál a köreikben. Papageno és Papagena kettőse vagy a késdobáló játékkal feldúsított Monostatos-jelenetek, s mindenekelőtt a varázsfuvola és az ezüst harangjáték szakaszai, melyeknek hangjaira Juhász Katalin bravúros állat-hangszer jelmezeiben vonul a színpadra a megjuhászodott statisztéria. Köteles Géza kar- és Busa Tamás porondmesteri irányítása alatt mindeközben a felnőttek számára is kellemesen telhet az előadás két órája: minőségi muzsikálással, szolidan szellemes Lackfi-versezetekkel és annyi emberi bájjal, amennyi ritkán szorul össze egy-egy operaházi produkcióban.

Erkel Színház, március 30.

Figyelmébe ajánljuk