Zene

A tavalyi év rendezvényei, konferenciái, kiállításai a rendszerváltás köré csoportosultak - ebbe a sorba illeszkedik, ugyan kicsit megkésve, a LuMu tárlata is. Az 1989 és 2009 között készült közép- és kelet-európai videomunkák az elnagyoltan csak szovjet blokként titulált térség problémáival foglalkoznak, azokkal a vékony szálakkal, amelyek az agyonhallgatott és kibeszéletlen múltat kötik össze a jelennel, a radikálisan megváltozott, sokszor frusztráló társadalmi-politikai környezettel.

Egy sorozatgyilkos nászutasokat gyilkol Hawaiin - kevésbé finom lelkületű alkotó bizonyára horrort rendezett volna e szomorú hírből. Ám A szökevény (amiben Harrison Ford menekül Tommy Lee Jones elől) forgatókönyvírójaként magának nevet szerző (jó ideje rendezéssel is foglalatoskodó; pl: Menekülés a félelembe) David Twohy többet is, kevesebbet szeretett volna holmi mészárosmunkánál.

Az, hogy Serge Gainsbourg és Jane Birkin 1971-es születésű lánya a színészi tehetségen kívül külön könnyűzenei spirituszt, ízlést, attitűdöt is örökölt szüleitől, voltaképp nem meglepő. Az pedig, hogy a néhány hete megjelent IRM jó lemez (ihletett és árnyalt, egyszerre finom, kellemes, artisztikus, sőt dögös), megint csak nem furcsaság, hiszen bő három évvel ezelőtt megjelent első felnőttkori albuma (volt egy "gyereklemeze" is, az 1986-os Charlotte Forever, melyre a dalokat az apja írta) ugyancsak rendben volt.

- teszi fel a kérdést Hollywood eddig vagy tíz romkomot maga mögött tudó doyenje. És amilyen ravaszdi, meg is válaszolja: Alsóretkesre, ami - még jó, hogy nem Bivalybasznád ugrott be a fordítónak - a nagy vízen túl a wyomingi Rayt takarja.

Hogy egy DVD-n vannak extrák is, azt már rég megszoktuk - az már ritkább, hogy a képernyő előtt fél méterrel elevenedjenek meg a kimaradt jelenetek meg a csatolt videoklip. Pont úgy, ahogy a Szuez Film Nibelung-víkendjének, azaz A Nibelung-lakópark című Krétakör-előadás mozifilmes és DVD-s megjelenését népszerűsítő minifesztiváljának második napján történt. A "Krétakör ex-társulatának meglepetés műsora" mindazonáltal nem valamiféle egyszeri és megismételhetetlen réunion volt, ahogy azt a keményvonalasabb rajongók várhatták, sokkal inkább afféle betekintés egy osztálytalálkozóba: abba a részébe, amikor a csapolt sör már elfogyott, és az első tömények hatására az egykori sorstársak egymás hátát lapogatva felidézik szép napjaikat.

munkái időtlenek. A művész egyetlen célt követ egész eddigi pályafutása során; zárt paradigmán belül újul meg, de ennek nincs jelentősége a befogadó számára.

"Hetvenkét évesen vettem fel első szólólemezemet, mert mégis meg akartam magam 'örökíteni'. Örök bánatom volt ugyanis, hogy a világ számára nem létezem önálló lényként, hanem csak úgy, mint a férjemhez tartozó valami.

Alighanem hiánypótló munka született Polina Daskova tollából. A Moszkvában élő írónő nem akármit fedezett fel, hanem a lépkedő tébolyt - úgy bizony! Képet ugyan nem közölt róla, de láttató erejű prózája szinte elénk vetíti, ahogy e jó mozgású metafora lesben áll egy moszkvai sarkon, és ballonját széttárva a járókelőket ijesztgeti.

Mondhatjuk, hogy 2009 az úgynevezett szupergruppok éve is volt: az underground rockzenében legalábbis nagy dolgok történtek a neves zenészek alkalmi projektjeinek terepén.

Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).

Nyomjuk, vagy ne nyomjuk, ez itt a kérdés. Ha megnyomjuk, egymillió dollárral leszünk gazdagabbak, de valaki, akit nem ismerünk, tán egy kínai rizsföldeken robotoló idénymunkás, azonmód el talál halálozni. Ha nem nyomjuk, tán emberként végezzük, de annál szegényebben. S hogy mit nyomunk (vagy éppenséggel nem)? Egy csinos barna fadoboz tetején éktelenkedő bazi nagy piros gombot (olyan nagyot és olyan pirosat, hogy az rögvest a főcímbe kívánkozik - oda is kerül).

Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.

Az évad negyedik fővárosi Molnár-premierje, egy enyhe és gyors lefolyású bulvárszenzáció záróaktusa vagy épp a zenés bohózat közkedvelt, ám kutya nehéz műfaját képviselő új produkció, az Operettszínház első idei nevezése és a két Nagymező utcai játszóhely együttműködésének többedik gyümölcse - a kritikus kedvére választhat a változatos értelmezési keretek közül, ha Molnár Ferenc 1902-es "tolvajkomédiájának" Thália-béli bemutatóját készül megvizsgálni. Az eltérő közelítések értelemszerűen más-más gondolatmenetet sugallnak, hiszen éppúgy rácsodálkozhatunk a mondén klasszikus eltörölhetetlen népszerűségére és a darabjainak nekiveselkedő rendezők különféle irányú és nívójú kísérleteire, aminthogy nyugtázhatjuk a Bajor Imre kiesése által veszélybe került előadás zavartalan, sőt zajos közönségsikert arató premierjét is.

Annál a krumplis mottónál alkalmasabbat nem is találhatott volna a fiatal indiai-amerikai írónő, mint amit Hawthorne regényéből vett át kiváló novelláskötetéhez: "Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni." Az idézet szemléletesen foglalja össze a nyugat-bengáli származású, Londonban született, de az USA-ban felnőtt Lahiri új könyvének témáját, azt a fájdalmakkal teli, mégis a személyiséget gazdagító létmódot, amit az egyszerre két kultúrához tartozás okoz.