Zene

Tamino herceget egy óriási (sárkány)kígyó üldözi és fenyegeti - ezzel a jelenettel indul Mozart utolsó operája, s e nyitópillanat inszcenálása rögvest fel is adja a leckét a mindenkori, s különösképp a jelenben szorgoskodó rendezőknek: ugyan mit is lehet kezdeni a derék kültelki komédiás, Schikaneder librettójával, melyben a mesés és a színpadi látványkeltést szolgáló harsány elemek közhelyes bölcsességekkel és szimbolikus mozzanatokkal elegyednek? A tavaly nyáron Miskolcon vendégelt Lett Nemzeti Opera előadása például egy közpark padján mutatta az eltévedt királyi vért, míg a szörnyet az öngyilkosság eszközéül szánt vadászpuska helyettesítette, s az expozíció korszerűsítésére felhasznált rendezői ötleteket bizonnyal számos további, eredetinél eredetibb példával illusztrálhatnánk. Az Opera új bemutatóján, melynek színhelyéül az együttműködő partnernek kiszemelt Vígszínház szolgált, a rendező Marton László ugyancsak frappírozó megoldást választott: a - talántán kollégiumi - szobájának ágyán alsónadrágban hentergő Tamino ezúttal a takarójával kel birokra, s mintha eközben saját gerjedelmének kígyójával szembesülne. Ízig-vérig modern megközelítés, aminthogy az "itt és most" érzetét erősíti megannyi elhagyhatatlan korjellemző apróság: a laptop az asztalon, a mobiltelefonon érkező felvilágosítás, a rút szerecsenből bőrdzsekis rossz fiúvá transzponált Monostatos vagy éppenséggel a Három fiú futballakadémista fel- és kiszerelése. Az utóbbi gyermekek ráadásul a nézőtér felől slisszolnak be a függöny mögé még a nyitány hangjai alatt, s utóbb néhány munkatársa ugyancsak innen, a parterről intézi kérdéseit Sarastróhoz.

A színes vásári forgatag mélyén tombol a világválság - a felszínén pedig párkapcsolati válságok tombolnak. Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabja a szerző minden erőfeszítése és deklarációja ellenére sem tragédia, ezt majdnem nyolcvan évvel a megszületése után fájdalmasan tisztán lehet látni.

A rendszerváltás után és az Európai Unió hathatós segítségével Magyarország is nekiláthatott, hogy újjáélessze lokális és regionális kulturális gyökereit. Mindenkinek érdeke volt, hogy a kötelező május elsejei felvonulások vagy bazári szórakozássá züllesztett búcsúk helyébe olyan vélt vagy valós hagyományokon alapuló ünnepi események szerveződjenek, melyek egyszerre alkalmasak a szórakozásra és a lokálpatriotizmus erősítésére. Akadnak települések, amelyeknek nem nehéz a helyzetük - Budafok a pezsgőt, Vecsés a káposztát, Makó a hagymát, Szeged a paprikát állította fesztiváljának középpontjába -, mások inkább a kuriozitásra hajtanak (Tekenye a pogácsára, Rácalmás a tökre, Siófok a tojásra), s a nagy nekibuzdulásban az is megesik, hogy Budapest régóta urbanizálódott XVIII. kerületében megünneplik a Krepuska Géza szüreti fesztivált. A fantáziátlanabbaknak marad a pálinka-, mangalica- vagy borfesztivál, illetve olyan hibrid képződmények prezentálása, mint például az "pusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban a honfoglalás kori haditornával és jószágetetéssel egybekötött Pünkösdölő.

Tekintsünk egész éves fesztiválként a Pécs 2010 projektre, és nyugodtan nevezzük december 30-át mínusz egyedik napnak. Ebben az esetben kijelenthetjük: a kulturális évadot egy nemzetközi hírű rendező nemzetközi hírű zenekara nyitotta. Amiben a rendező nem kifejezetten nemzetközi színvonalon gitározik, de ez most mellékes. Ami fontos: a filmzenéken edződött, balkáni lakodalmast játszó belgrádi bolondokháza, azaz a No Smoking Orchestra Emir Kusturica kíséretében vérprofi show-t csinált Pécs frissen burkolt főterén.

Kábé ugyanabból az ágymagasságból vágunk neki, mint a Poligamyban, csak itt a fiatalok közti párkapcsolati csevej nem válik el a lepedőakrobatikától. Magyarul: épp egy meghitt cunnilingus közben nyitjuk rá az ajtót Burtre és Veronára.

Akinek magyaráznom kellene a két brooklyni unokatesó, Fredro Starr és Sticky Fingaz hiphopbandájának karrierjét, az valószínűleg életében nem hallgatott ilyesfajta zenét - legfeljebb a Slam refrénjének védjegyszerű töttörö-töttörőzése rémlik neki a kilencvenes évek MTV-jéről meg a korabeli házibulikról -, akinek pedig nem, az jó eséllyel ott volt ezen az estén a közel telt házas A38-on. Utóbbiak láthatóan tisztában vannak az összes Onyx-slágerrel meg a szólólemezekkel, a balhékkal, és gyertyát gyújtanak minden évben a rákban elhunyt egykori Onyx-tag, Big DS emlékére.

Rajongónak lenni nagyszerű, mert a csekélységek is boldogságot okoznak, de rajongónak lenni rémes, mert tökéletesen védtelenné válik az ember. Jól ismerheti ezt az állapotot, aki találkozott már a Tim Burton ötletéből-figuráiból készített Karácsonyi lidércnyomás című bábmusicallel (1993, rendezte Henry Selick): mi, vagyis Jack, a megfélemlítő szerepébe beleunt és a karácsony elsinkófálását kitervelő tökkirály odaadó hívei mindent akarunk, ami a kedvencünkhöz kapcsolódik - mely buzgalomnak köszönhetően immár tizenhat éve virágzik Camdentől a Terézvárosig a gótikus-punkos burtoni relikviaipar.

Alattam a magasság, felettem a mélység, dobok egy szolid szaltót, és máris minden a helyére kerül: a hegyek lent, az ég fent, én meg a kettő között lovagolok egy szimpatikus szellőn. Mélyen letüdőzöm a jó levegőt, és két bukfenc között elmormolok egy hálaimát, amiért egész frankón összeforrtak a múltkori zuhanásban ripityára tört csontjaim.

Az USA elnöke részletes levélben válaszolt a blogger kérdéseire - erre a hírre az ember azért felkapja a fejét. Pedig nincs ebben semmi különös: Yoani Sánchez a Time szerint a világ száz legbefolyásosabb emberének egyike, természetes tehát, ha a jó öreg Barack örül, hogy kifejtheti véleményét neki és olvasóinak (havonta úgy 15 millió ember).

Az 1931-ben, a mai Csehország területén található Wiesenbergben született zongoraművész 2008-as visszavonulásáig egyike volt az 1956 utáni korszak meghatározó előadóinak. Nemcsak zongorista volt, hanem - a német mellett angolul is! - remek költő (és ezt a szereplési vágyát még nem adta fel, nemrég saját verseinek tolmácsolójaként lépett fel a bécsi Konzerthausban, a zongorista Pierre Laurent-Aimard kíséretével), nagyszerű esszéista, egészében ama bizonyos klasszikus korszakba tartozó, okos, felvilágosult, kellemesen ironikus kultúrlény.

Kurt Cobain 15 évvel ezelőtti halálával a Nirvana megszűnt létezni, de a zenéje azóta sem tud megérkezni a névben jelzett állapotba. Drága halottunk rendre feltűnik a legjobban kereső előadók éves listáin, máig virulensek az öngyilkosságát környező összeesküvés-elméletek, és folyamatosan jönnek ki az "új" Nirvana lemezek és DVD-k.

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Nem tudom, hányszor lépett fel eddig Magyarországon a Rotfront, de a kötődés egyértelmű. Elég kettőt kattintani a honlapjukon, és máris egy budapesti koncertjükön vagyunk, stage-diving zajlik éppen, hatalmas a lelkesedés és a lendület.

Karácsonyozni gyűlik a Vuillard család - nincs is ebben semmi rendkívüli, az évnek ebben a szakában jobb híján erre gyűlnek a celluloidfamíliák, tán még Steven Seagal is felhagy a bozótvágással, s beépített ügynök létére kedélyesen elcseveg a konyhai fedőszervekkel. Vuillard-éknál azonban senki sem teszi le a fegyvert, a családi tűzhely körül melegedő családtagok januári tempóban ütnek-vágnak, és még abban sincs egyetértés közöttük, hogy melyikük - az élemedett korú feketebárány vagy az idegösszeomlásban már tizenévesen profi kamasz - adományozza csontvelejét a donor nélkül esélytelen törzsfőnök asszonynak.