Zene

A színház világa féltőn és félve ápol néhány meghitt háztáji babonát, s ugyancsak számon tart jó pár eredendően balszerencsés darabot (mint a Macbeth vagy az operák közül A végzet hatalma), melynek az előadásait menetrendszerűen kisebb-nagyobb bakik és balesetek tarkítják. Hogy Eisemann Mihály 1943-as, mondhatni tematikus operettje, a kórosan kétbalkezes főszereplő köré írt Fekete Péter vajon úgyszintén e fátumtól sújtott művek közé tartozik, az nem ismeretes, ám egy kritikusi vélelem középkorias babonává süllyedését így is megtapasztalhattuk a Centrál Színház produkciója láttán. Mindeddig mélyen hittük ugyanis, hogy amennyiben egy operett legelső, roppant közkedvelt, s egyszersmind címadó slágerét nem fogadja taps, s ha ezt követően az első játékrészben egymást érik a zavarodott, kidolgozatlan és inkoherens mozzanatok, úgy az előadás egésze nem arathat igazi közönségsikert. Nos, ez az előítélet most megdőlt, mert jóllehet a pechjéről elhíresült főalakot megformáló Magyar Attila az énekhang minimumával abszolválta a "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott" kezdetű, ezúttal a jobb-rosszabb ötletektől szétforgácsolt belépőszámot, s bár szinte a teljes első felvonás a káosz, de legalábbis a stiláris dezorientáció félreismerhetetlen jeleit mutatta, azért a Puskás Tamás rendezte előadás végül zajos tetszést aratott.

Ülünk a kaposvári színház stúdiójának erősen stilizált (szögletes) amfiteátrummá alakított terében; ülünk, mondom, lélek az ajtón se be, se ki. Odalent, a medenceszerű mélyedésben a Kar van a helyén: nyomoronc, piszkos, pestises emberek, nem is járnak, csak kúsznak-másznak. Fejük fölött kalitkában igazi varjú (?) - ennél rondább madarat életemben nem láttam.

A műtárgy-kereskedelemben nincs önértéke sem a művésznek, sem a műalkotásnak. A mindenkori árat elsősorban nem a műtárgyra mint ígéretes befektetésre vágyók pénzügyi helyzete, hanem a tanácsadók, szponzorok, galeristák, múzeumi szakemberek, művészettörténészek, műkritikusok és az aukciós galériák alkotta informális kapcsolatrendszer határozza meg. A 90-es évekre azonban a két nagy aukciós ház, a Sotheby's és a Christie's magához ragadta a kezdeményezést, és maga alá gyűrte a műtárgypiaci szereplőket. A szárnyalás egészen az évtized végéig tartott - Christopher Mason A milliárdos csalás című, óriási háttéranyagot megmozgató oknyomozó riportkönyvében a bukáshoz vezető utat járja körül kissé száraz, néhol unalmas stílusban.

Szálinger Balázs költészete saját helykijelölésében igen erős, gondoljunk csak a Zalai passió című korai epikai munkát záró öntudatos alanyi színrelépésre, ami úgy alkotja meg a költői figura romantikus eredetiségét, hogy e romantikus eredetiség ismert magyar hagyományát maszkként veszi fel közben: A természet vadvirága Petőfijének és mindenekelőtt a Hunn, új legenda Adyjának álarcát. Ilyenfajta vers nyitja az új kötetet is, amellyel Szálinger hét év után jelentkezik lírikusként. A "bécsi büszkeség" és az "önként alávetettek" szembeállítása történeti kulisszákat tol be a vers terébe, aminek célja a költői megszólalás helyének kijelölése. Az M/1-es és az M/7-es találkozása így egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió fentebb említett záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is - ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt. Amit hallunk, "ez a két perc / Jutalomjátékom itt, a történelem végén" - így érnek össze a motívumok, éppen megfelelő dobogót építve. Ez a drámai beállítás persze újfent stilizáció. E prózai korban így születhet csak, e roppant gondos stilizálás, buzgó arcképkészítés és emelvényépítés eredményeképpen progresszív, egyetemes költészet, így válik lehetővé a régi romantikus program, a világ költőivé tétele. A metszéspont "legkisebb és legnagyobb" között, az "Isten és a féreg" romantikából örökölt kereszteződése is e költészet eddigi dilemmáinak jelzése. A kicsi ironikus felnagyítása provincialitásának leleplezéseként mutatkozott a Zalai passióban is.

Előrebocsátom, hogy Darvasi László Virágzabálók című regényéről számos nagyon elismerő, alapos és lelkes kritika, sőt tanulmány született. Vannak, akik vitathatatlannak tartják a nagyregény értékeit, érdemeit, és korszakalkotó jelentőséget tulajdonítanak neki. Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom. Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem - ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baudrillard vagy Lacan üressége, nem az a semmi, aminek a magyar irodalomban is, Krúdynál, Kosztolányinál, József Attilánál súlya van, hanem az intellektuális tartás és tartalom puszta hiánya, a végig nem gondolt gondolatok szétmállása, "költői" képekben való üres tobzódás.

Ruben Fleischer első filmjében Amerika teljes elzombisodását vizionálja. Mindent felzabáló hordáik ellen két magányos ellenálló küzd: a kisfiús, félénk Columbus és a zombiirtásra szakosodott tuskó, Tallahassee.

Magyarországon pont nem ismert annyira az amerikai rock'n'roll egyik legtitkosabb ásza, a Valient Thorr, hogy tisztességesen tele legyen a Dürer-kert nagyobbik terme, még akkor sem, ha a csapat kiadója, a gördeszkás vonalon mozgó Volcom Entertainment hazai megfejtői olyan komoly promót kerítettek ennek a baráti belépőárakkal operáló koncertnek, amilyet csak lehetett. Így aztán elég gyér nézőszám előtt játszottak ezek a derék, szőrös amerikaiak, ami azzal együtt a legfurcsább, hogy a Valient Thorr előtt-után olyan magyar kiválóságok léptek fel, mint a Velvet Stab, az újra aktív Chief Rebel Angel vagy a majdnem teljesen új felállással érkező Idoru. Arra viszont már nincs mentség, hogy a gyakorlatilag felismerhetetlenül szóló Idoru után színpadra lépő VT hangzása is olyan volt, mintha az ember egy bádog szemetesedényre szorította volna a fülét, amelyben három-négy dühös macska kerget egy cinegét a sötétben, és mindeközben még egy csehszlovák hajszárítót is ki-be kapcsolgatnak.

Amikor Árpád fejedelem - a hagyomány szerint - nyári szállásának a Noé-hegyet választotta, majd a települést utódai királyi központtá fejlesztették, közel-távol nem volt más, mint árterek, holtmedrek és lápok kusza hálózata, na meg két révátkelő, melyekkel ellenőrizhető volt a Bizáncba és a Rómába vezető út. A királyi központ már az 1200-as években Budára költözött, a várost körülvevő mocsarat pedig csak kétszázötven éve kezdték felszámolni - ennek ellenére Székesfehérvár sosem veszítette el jelentőségét.

Tisztában vagyok vele, hogy a Slayer ásatag zenekar, huszonvalahány éve ugyanazt játssza, olyan tagokkal, mint az eltúlzott G.I. Joe-mészárosra emlékeztető Kerry King gitáros, a tremolókar-rángató értelmetlen gitárszólók legikonikusabb figurája, vagy hathúros társa, Jeff Hanneman, az ostoba arcberendezésű Völkischer Beobachter-olvasó huszonegyedik századi megfelelője, továbbá azzal is, hogy a világ legjobb thrash metal anyaga, a Reign In Blood után a Slayer elvesztette létezésének értelmét, mert azt úgyse fogja túlszárnyalni soha.

Egy elit iskola tizenéves diákjai klikkekbe tömörülnek, hogy aztán minden elképzelhető módon intrikáljanak egymás ellen, miközben persze a legfőbb gondjuk a szüzesség elvesztésének a módja. Első számú harci eszközük, a pletyka is ennek megfelelően alakul: állandó téma a ki, kivel, hogyan és hányszor, illetve az ellenlábas alázása. Lássuk be, ez így nem nagy durranás, megannyi tinikönyv és -film jár erre a srófra.

Miközben anyanyelvünk eltűnésétől már csak azért sem kell tartanunk, mert mindig is képtelenek voltunk bármilyen idegen nyelvet rendesen megtanulni, a magyarul tanulók kis számát az érdektelenség helyett/mellett hajlamosak vagyunk azzal magyarázni, hogy a magyar nyelv megtanulhatatlanul nehéz. Erre büszkék is szoktunk lenni, hogy na ugye, milyen összetett, milyen bonyolult! A kétségkívül nem egyszerű feladathoz most már a neten is találunk fogódzókat, bár a kínálatot bőségesnek azért nem mondanám.

Testvérpárról szól, a két Grimm fivér mesegyűjteményén alapul, s ugyancsak két testvér, a zeneszerző Engelbert Humperdinck és a szövegkönyvet jegyző nővére, Adelheid munkája a máig legnépszerűbb német meseopera, az 1893-ban Richard Strauss által bemutatott Hänsel und Gretel, azaz a Jancsi és Juliska. S a tematika még tovább is folytatható, hiszen a darab első vázlata Adelheid két csemetéje számára készült, míg az ifjúsági operarepertoár sarkkövévé nemesült mesejáték - hogy a recepciótörténetet is játékba hozzuk - éppenséggel A két Lotti révén vonult be a világirodalomba.

Luc Besson állítólag az Arthur és a villangók után megfogadta, hogy visszavonul a rendezéstől, de megszegte fogadalmát - sajnos. Így most itt van egy közepes, de szerethető mesefilm kínosan gyenge második része, ami alig érthető az első rész nélkül.

Az Ashes Of American Flags a Wilco első zenés DVD-je. Meglepő, de a másfél évtizede létező és gazdag mozgóképes dokumentációval rendelkező rockzenekar eddig még nem jött ki hasonló kiadvánnyal. Volt már lemezkészítésről és zenekari krízisről/átalakulásról tudósító nagyszerű filmje (I Am Trying To Break Your Heart, 2002) és a Billy Braggel közös Woody Guthrie-históriát bemutató doksija (Man In The Sand, 1999); volt dupla Wilco-koncertlemez (Kicking Television: Live In Chicago, 2005) és Jeff Tweedy gitáros-énekes szólóturnéját dokumentáló - egyébként a most megjelent cucchoz hasonló hangvételű, és hasonló módon is szerkesztett: azt is Brendan Canty és Christoph Green készítette - turné-DVD (Sunken Treasure: Live in the Pacific Northwest, 2006). Azonban ilyen még soha.