Magyar Narancs: Cameron, a Majdnem híres című önéletrajzi ihletésű filmedben egy fiktív zenekart láttunk, melyhez közel férkőzik egy fiatal újságíró. Ez lenne most a non-fiction verzió?
Cameron Crowe: Azt az érzést akartam átadni a nézőnek, hogy milyen a bandán belül lenni. Beleépítettem a filmbe, hogy jó ideje ismerem őket, és többször is hosszabb ideig együtt éltem velük. A Majdnem híres arról szólt, hogy milyen rajongónak lenni a zenekaron kívül, a Pearl Jam Twenty meg arról, hogy milyen ugyanez belülről. Nagyon szimpatikus volt, hogy ezek a srácok elérték, hogy a zeneszeretetből meg tudjanak élni. Ez nem olyan, mint a Los Angeles-i bandák, akiket ismertem, akiktől mindig azt hallod, hogy "a barátnőm fizeti a lakást meg a számlákat".
MN: Miért ragadott meg a zenekar története?
CC: Mert a feje tetejére állítja a szokásos rockhistóriát, ami úgy kezdődik, hogy felbukkan egy rettentően ígéretes zenekar, érvényre jut a ragyogó tehetségük, ám a tragédia rendszerint megakadályozza a kiteljesedést, és mi szomorúan konstatáljuk a veszteséget. A Pearl Jam ennek az ellenkezője: egy tragédia feldolgozása és meghaladása. (A Mother Love Bone énekese, Andrew Wood 1990 elején heroin-túladagolásban vesztette életét. A formáció két tagja, Stone Gossard és Jeff Ament hamarosan zenélni kezdett Mike McCreadyvel. Így indult a Pearl Jam. - K. L.) Ezek a srácok nagy túlélők. Egy olyan műfajban, ahol a nagy tehetségek idő előtt elhaláloznak. Ilyen értelemben ez egy happy enddel záródó történet. Most jut eszembe, elfelejtettem valami fontosat megkérdezni a filmben...
MN: Itt az alkalom.
CC: Kíváncsi lettem volna, hogy Eddie vajon mit gondolt, amikor felült a repülőgépre Seattle felé, hogy elmenjen a meghallgatásra. Érezted a szíved mélyén, hogy ebből lesz valami?
Eddie Vedder: Először is alig tudtam napirendre térni afelett, hogy fizetik a repjegyem. Pedig felajánlottam, hogy megteszem az utat kocsival! Akkoriban még felengedték a borotvapengéket a gépre. Őrült kis kollázsokat készítettem, és pengével vagdostam ki a darabokat hozzá. Úgy éreztem, a zenélgetés is ilyen művészeti projekt lesz, amibe minden innovatív ötletedet beleviheted. Egészen odáig az volt a bajom a többi együttessel, amelyekben részt vehettem volna, hogy a zenéjük utánérzése volt valami másnak. Nem voltak elég eredetiek. De az a bizonyos demó, amit adtak nekem, és instrumentális zenét tartalmazott, nem hasonlított semmihez, amit korábban hallottam. Ennek már igenis a részese akartam lenni!
MN: Elég zárkózott zenekar vagytok. Miért vállaltátok ezúttal, hogy feltárulkoztok?
Stone Gossard: Cameron érdeklődése elég nyomós ok volt. Lerítt róla: azon lesz, hogy összerakja a puzzle minden egyes darabját, és megtalálja a sztorink lényegét.
MN: Amint az gyakran megesik a zenekaroknál, eleinte ti sem nagyon ismertétek egymást.
Jeff Ament: Az első öt-hat évben nem sokat beszéltünk. Sokszor csak lehajtottuk a fejünket, és reméltük, hogy eljutunk a következő pontra. Vagyis nem tudtuk, a másik hogyan dolgozza fel a sikert és a felhajtást. Nem emlékszem nagy eszmecserékre. Ez a film jó alkalom volt arra, hogy kibogozzuk az értelmét az első öt-tíz év eseményeinek. Nekem legalábbis nagyon tanulságos volt hallani, ki hogyan élte át őket. Mert hát nagyon szeretjük egymást, de azért mégiscsak férfiak vagyunk. Az ilyesmit nem mondjuk ki.
MN: Úrrá lett rajtatok a nosztalgiázás?
JA: Turnézás közben néhány hetet különítettünk el arra, hogy lazítsunk, felvegyünk néhány új dalt, és rögzítsük e film számára az interjúkat. Az új számok segítettek, hogy ne csak a múltba nézésről szóljanak a napjaink.
MN: Ma már fiatal zenekarok példaképei vagytok. Milyen tanulsággal tudtok szolgálni nekik? Mi a túlélés titka?
EV: A zenénk lényege, hogy mindig valami újat próbálunk létrehozni, ami eltér az előző albumunk hangzásától. A jó zene elég kényes dolog. Mint egy pillangó. Azt sem lehet sokáig a markodban tartani. Mindannyian hosszú távú kapcsolatokban gondolkodunk. Ez nagy mázli. Mert így lehet igazán együtt fejlődni, és a kommunikáció újabb szintjeit elérni. Már-már azt hinnéd, hogy nincs újabb szint, de amikor eléred, mindig kiderül, hogy lehet még tovább menni. Különböző - már feloszlott - együttesek adtak tanácsokat nekünk - csupa olyan dolgot, amit nem lehet megtanulni, mert az együtt maradás nem tananyag, ami az iskolapadban ülve elsajátítható.
JA: Most ott tartunk, hogy mindennap együtt biciklizünk. Két-három órán át.
EV: Próbáltál már pizzát rendelni öt személyre? Nem egyszerű. Na, ez is ilyen. (Nevet.) De nem hiszem, hogy bárkinek a fejében mocorogna a gondolat, hogy leálljunk. Zenélünk tovább.
MN: Úgy tűnik, nálatok mindig az volt az alapszabály, hogy a zene beszéljen helyettetek. Mintha falat húznátok magatok köré.
EV: Régen teljesen máshogy működött a show-biznisz. El sem tudom képzelni, a fiatal előadók ma hogyan bírják ki azt a hangzavart, a közösségi site-okon zajló dolgokat, a paparazzók loholását, mindazt a fokozott figyelmet, melynek tüzében működniük kell. Egy percig sem tudom elképzelni, hogy én bírnám. Az a siker, amiben nekünk részünk volt, túl nagy tehernek bizonyult. Emberi lényekként nem bírtunk ekkora felfordulást. Íróként, alkotó emberként jobban szeretem, ha megőrizhetem a megfigyelő, a szemlélő pozícióját, ahelyett, hogy engem figyelnének állandóan. Gondoljunk csak bele, húsz évvel idősebb vagyok, mint amikor először csapott le ránk a hírnév, és még mindig nyavalygok miatta!
MN: De ha egy banda ismertté akar válni a zenéjével, akkor a hírnév árnyoldalai is benne vannak a pakliban, nem?
EV: Az, hogy az emberek lakásában jelen vagyunk a zenénkkel, olyan szintre juttatott minket, amit meg kellett tanulnunk kezelni. Félreértés ne essék, nagyon is hálás vagyok, hogy a zenénket hallva a rajongóink egyfajta kapcsolatot alakítanak ki velünk, érzéseket táplálnak irántunk. Mégis nehéz dolog azt látni, hogy például baleseteket okozhat a puszta jelenlétünk, és folyik a vér. És közben csak az jár a fejedben, hogy vajon hogyan éljük túl ezt az eszeveszett őrületet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ma már képesek vagyunk olyan életvitelt kialakítani magunknak, amire szükségünk van. Viszonylag zavartalanul élhetünk.
MN: A film talán legmeghatóbb pillanata Eddie tánca Kurt Cobainnel.
CC: Ez volt számunkra a Szent Grál. Eddie és Kurt kéz a kézben lassúzik az MTV Video Music Awards gálán a színfalak mögött. Sok mendemonda terjengett erről a pillanatról, miközben egyesek nem is emlékeztek rá. Mások meg mertek esküdni, hogy volt egy kamerás pasas. Akkor meg kell lennie valahol a felvételnek! Végül megtaláltuk. Emberi pillanat, ami a reflektorfényen kívül történt.
EV: Egy pillanatra homályos a kép, aztán kiélesedik, s látjuk, ahogy Kurt idenéz, és a szája elé teszi a mutatóujját. Ezzel nem azt akarta mondani, hogy "csitt, ne beszéljetek másoknak erről a privát pillanatról!". (Cobain sokszor szapulta interjúiban a PJ-t - a szerk.) Eric Clapton a Tears In Heavent énekelte, ami elég halk dal, és többen tapsoltak. 'ket akarta csendre inteni. Amikor először láttam ezt a felvételt, nagyon megrendített. Talán azért, mert Kurt mosolyog. Azt gondolnánk, már átvészelte a nehezét.
