Habár a zenekar tagjai minden erejükkel próbálták lerázni magukról ezt az általuk teljesen feleslegesnek talált skatulyát, és zeneileg is igyekeztek kitörni a műfaj szűkre szabott határai közül, mostanáig nem sikerült elérniük, hogy a hazai közönség ne posztrockzenekarként emlegesse őket.
Pedig a hosszas viszontagságok után megjelent Sevenpeopleleft ismét egy újabb, igencsak nagy lépés afelé, hogy a Pozvakowskiról végre egyszer és mindenkorra leolvadjon a műfaji burok. Az előző nagylemezzel (Microtron, 2007) összevetve egyértelműen beszigorodott a zenekar. Ugyan a Man Or Astro-man?-rajongó Darvas Ádám jellegzetes gitárkezelését most is néhány másodperc után fel lehet ismerni, és a repetitív témákra építő, hosszúra nyújtott, instrumentális dalszerkezetek is maradtak, a végeredmény mégsem idézi a posztrock szokásos kliséit, hanem inkább egy olyasféle anyagot hallunk, mintha a Converge vagy a Botch tagjai mentek volna le egy nyomasztó, téli délutánon jammelni a próbaterembe. A csilingelő, agyoneffektezett leállások jószerivel teljesen eltűntek, helyette disszonáns, matekozós őrléseket, valamint váratlan váltásokat hallunk, és a megszólalás sem barátságos, hanem inkább olyasfajta kíméletlenség jellemzi, mint amilyet egy igen másnapos és mizantróp Jack Endino hegesztene össze, ha különösen rossz napja van. Aligha érthetetlen hát, hogy a szakma korábban Pozvakowski-párti halmaza egyértelmű fanyalgással fogadta a Sevenpeopleleftet - számomra viszont ez a zenekar eddigi legszeretnivalóbb lemeze.
Szerzői kiadás, 2012
