Puccini pályakezdő operájáért megkapta ugyan a wagneriánus jelzőt mint züllöttsége bizonyítékát, de az üde, sőt hamvas mű ma főleg puccinisnak tűnik. Nemcsak a hangjára talált rá hamar a komponista, de olyan merész megoldásra is vállalkozott, mint a középső, Intermezzónak hívott kis felvonásban egy narrátor szerepeltetése (az előadáson hangfelvételről, iskolás deklamációval, de magyarul feliratozva). A háromszereplős Lidércekben moldovai születésű szoprán (Olga Busuioc), uruguayi tenor (Carlo Ventre) és szibériai bariton (Roman Burgyenko) énekelte a lányt, a vőlegényét és a lány apját. Első megszólalásuk nyomban igazolta világutazó karrierjüket, furcsa módon a második nem, de ez mindhármuknál átmeneti bizonytalankodás maradt, szólóban igen jól teljesítettek, tercettben pedig kimondottan ünnepi érzés volt hallgatni őket. Áriáikhoz a szerepformálás énekhangon kívüli eszközeire is szükségük lett volna, e téren a szoprán kicsivel jobban teljesített partnereinél.
A Pannon Filharmonikusok együttese lelkesen és lelkiismeretesen, igen jó színvonalon követte az impulzív Alberto Veronesi irányítását. A karmester munkáján érződött, hogy számára Puccini hazai pálya, emellett a nézőtéri taps élénkítésére, illetve leintésére is vállalkozott. A debreceni Kodály Kórus robbanékony, friss éneklése erősítette a produkciót.
A „félig szcenírozott” operát
Káel Csaba rendezte, a szcenírozásnak azt a felét alkalmazta, amelyet általános operás manírgyűjteménynek szokás nevezni – ezzel különösen a profi táncosok (lidércek) közt tébláboló testes tenor járt rosszul. A Pécsi Balett koreográfiájához nincs bátorságunk hozzászólni, de lehet, hogy az általános kar- és kézrázás mint színpadi jelzés (az opera végén e ragály átterjedt a kórusra, majd a Krizantémok táncelőadására is) nem a legstabilabb érték.
Müpa, március 31.
