Az utóbbi legalább földrajzilag pontos. A kizárólag najádok lakta szigeten teszi ki a címszereplőt Theseus, miután elhagyta őt. A depressziós nő a halált várja, de helyette az arra tévedt (Kirké varázsától épphogy megszabadult) ifjú Bacchus isten érkezik, és a kölcsönös tévedések tisztázása után egymás karjába omlanak. Az Ariadné-opera a darab második része, amelyet megelőz az Előjáték. Ebben az operatársulat és egy commedia dell'arte csapat azt a feladatot kapja, hogy külön-külön megrendelt vendégjátékukat egyszerre, közös előadásban mutassák be. A képtelenségnek látszó produkció fényesen sikerül, ahogy Strauss trükkje is: egy csalafinta Spieloperban egyesíti Moliére-t, Mozartot és a mitologikus operát.
A karmesteri pálca Christian Thielemann kezében, ami szavatolja a zenei minőséget. A tavalyi baden-badeni bemutató kuriózuma Renée Fleming debütálása a címszerepben. A tőle megszokott puhasággal és finomsággal énekel, de Ariadné nem az övé. Túl negédes hozzá. Túl sok marad belőle az Előjáték affektált primadonnájából. A rendező Philippe Arlaud látja ezt, és - helyesen - inkább aláhúzza, mintsem eltüntetni akarja. Nem drámát állít színpadra, hanem egy "félig szcenírozott előadást", meghívott közönség előtt. Az eredmény színházilag unalmas. Sophie Koch ellopja a show-t a Komponista izgékony nadrágszerepében. Jók az üde Jane Archibald koloratúrái az önismerettel megáldott, csélcsap Zerbinetta szerepében. Fleming és Robert Dean Smith hatalmas, wagneri záró kettőse, ha levesszük a hangot, parodisztikus, mint egy Offenbach. Fordítsuk meg: hallgassuk, és ne nézzünk oda.
DECCA, Universal, 2013
