A houstoni születésű, ám Kaliforniában felcseperedő Davis története maga a pillanatnyilag happy endre álló fejlődésregény. Előbb dzsessz- és gospeléneklést tanul, már csak családi alapon is, s ekkor még nem tudja, mennyi hasznát veszi ennek a későbbiekben. Már egészen fiatalon befutott hiphopelőadóknak ír számokat, magának pedig saját furcsa szerzeményeit, amelyek elsőre senkinek sem tetszenek. Az önkezűleg nehezített pályáról letérve, drogaddikcióitól jórészt megszabadulva, mintegy csodagyerekként (valójában a poklot is megjárt rutinos zenekészítőként) lép a világ elé még 2012-ben. Remek, sokat pörgetett maxikkal, EP-kkel (One, P.a.r.t.y., meg a már a Ninja Tune-nál kijött Wild Hearts) fokozza a várakozást, amit azután egy zavarba ejtően sokszínű, mégis összességében lebilincselő albummal elégít ki. Szinte terápiás jelentőséggel bír számára, hogy könyékig belemélyedhet a funkhagyományba: klasszikus és modern soul, a Motown legjava, persze a Prince-örökség, no és az elektronikus tánczene utóbbi három évtizedének legzsírosabb pillanatai figyelnek a lemezen. Naná, gondosan elaborálva, egymásba eresztve, néha szinte szabálytalan, de mégis vad mozgásra ösztönző ritmusokba csomagolva (a Good Vibes vagy a Be a Man különösen parkettbarátok). És persze a jól felismerhető, garage-ból, house-ból, diszkóból, néha már juke-ból kikevert tánczenei masszát remekül egyben tartja Davis jól felismerhető dzsesszvokalista tónusa: témái a tánczenei szcénára való gunyoros reflexióktól az ismét eszkalálódó faji konfliktusok feletti lamentációig terjednek (lásd a Fighters című csaknem meditatív darabot). A sokszínűsége és ötletei miatt többedszerre is nagy élvezettel hallgatható albumot záró, szinte biográfiai szkeccsnek tekinthető Welcome Back-en visszajön sok minden Davis ifjúkorából: motívumként még
a jungle is, ami egykoron megszerettette vele a táncot és a zenekészítést.
Ninja Tune/Neon Music, 2015
