A montreali szabadcsapat 2003 nyarán alakult: a két alapító, Win Butler és felesége, Régine Chassagne köré hamar szerveződött egy feszes alapokat és széles zenei spektrumot vegyítő kollektíva, majd megjelent a bemutatkozó lemez (Funeral), amely 2004-ben az Egyesült Államokban, 2005-ben pedig a világ többi részén is elképesztő sikereket aratott. Jó értelemben vett monumentalitás és nagy adag, gáttalan emóció - ezek a paraméterek a szakmát és a nagyközönséget is meggyőzték, sőt lenyűgözték: David Bowie és a U2 is őket kérte fel előzenekarnak, a Lollapaloozán pedig Perry Farrell a kedvenc zenekaraként konferálta fel a társaságot.
A második nekirugaszkodással szembeni elvárások nyilvánvalóan magasak voltak, de elégedetten jelenthetjük: a Neon Bible legalább olyan zseniális, mint az elődje volt. Ismét egy valószínűtlenül szépséges és bizarr "családi fényképet" kapunk, amelyen megfér egymás mellett az art-pop, a kísérleti rock, a szó hagyományos értelmében vett emo, a rockabilly és a new wave, a klasszikus zene és a modern indie. A nyitó Black Mirrorban csak úgy csaponganak az érzelmek, együtt áll a baljós hangulat és a pozitív energia, egybekel az akusztikus gitár és a szürreális zongorajáték, s az egészet az angolra feleselgető francia nyelvű szöveg és Win Butler bizarr énekhangja tetézi. A folytatásban nincs üresjárat: a pattogós basszusalappal ellátott Keep The Car Running úgy mászik a fülbe, akár egy nyolcvanas évekbeli new wave sláger, az orgonával indító, feszes Intervention és a védjegyszerű AF-dalnak mondható No Cars Go pedig szimplán gyönyörködtető. Minden dal külön fejezet, és minden fejezet sok összetevős, változatos zenei tájakon vándorló, részben nagyzenekari, részben new wave-es hangszereléssel megtámogatott mestermunka. Az Ocean Of Noise egyszerre újító és Bad Seeds-ízű, a végére pedig marad a katarzis: a My Body Is A Cage egy gondosan kidolgozott poporatórium.
Megannyi keserédes "sírhantmű" - akárcsak a Funeral, a Neon Bible is hiteles és megrázó soundtrack egy képzeletbeli temetéshez. Olyan, mint amikor magunkról megfeledkezve állunk hozzátartozónk búcsúszertartásán, és képtelenek vagyunk szabályozni, hogy síró- vagy nevetőgörcsben törjünk-e ki.
Merge, 2007
