Egy év híján két évtizede, hogy öten péntekenként az oxfordi Abingdon Schoolban együtt kezdtek zenélni. Thom Yorke (ének, gitár), Jonny Greenwood (gitár), Collin Greenwood (basszusgitár), Ed O'Brien (ének, gitár) és Phil Selway (dob) minden flanc nélkül (a próbák napja után) szimplán On A Friday névvel illették magukat, s voltaképpen csak a saját szórakoztatásukra muzsikáltak. Aztán, miután főiskolára mindegyikük máshová került, vége is lehetett volna a történetnek. Ám a tinédzserkori barátság annyira erősnek bizonyult, hogy 1991-ben, diplomásan már csak az együtt zenéléssel akartak foglal-kozni. A név kivételével minden változatlan volt ugyan, de az angol ötösre innen kezdve ragasztották rá "a brit könnyűzene megmentői" címkét.
A Radiohead néven adott első nagyobb koncertjüket követően több mint egy tucat kiadótól kaptak lemezajánlatot. '92-ben, egy pusztán tíz és fél perces, négyszámos korong (Drill) kiadásával már jogosultságot nyertek PJ Harveyval turnézni, hogy aztán egy év múlva már az első LP (Publo Honey) megjelenését felvezetni hivatott kislemezzel (Creep) is valóságos hisztériát váltsanak ki a szigeteken. A Publo Honey szakmai fogadtatása ugyan fanyalgósra sikerült, de az újabb lemezt (The Bends) már beválogatták 1995 legjobb angol lemezei közé. Az R.E.M.-mel és Alanis Morissette-tel Európában és az Egyesült Államokban végigturnézott év végére a Radiohead már "jelenségnek" számított. A Thom Yorke irányításával haladó banda az innovatív brit elektro-gitárpop prototípusa lett, mely ahhoz fogható változásokat generált a brit (majd az egész angolszász) könynyűzenében, mint amire idehaza a 90-es évek elején berobbanó Kispál és a Borz volt képes.
Greenwoodék nélkül
ma valószínűleg nem (olyan) lenne a Travis, a Muse, a Keane és a Coldplay, s a Radiohead kísérletező kedvének hála, fel sem merült a veszélye az Oasis, a Blur vagy a Suede példájához hasonló gyors elhamvadásnak. Pláne, miután 1997-ben a lemezboltokba került "a modern gitárzene szabálykönyvét átrajzoló" OK Computer, amivel minden létező zenei díjat besöpörtek. A 12 számot tartalmazó albumot külön-külön is sikerre vitte volna az Airbag, a Paranoid Android, a Karmapolice, a Climbing Up The Wall vagy az Exit Music, együtt viszont már a kritikusok is elveszítették józanságukat, és a Pink Floyd, valamint a Talking Heads egyenes ági leszármazottainak tették meg őket. Főleg azután, hogy abban az évben a Radiohead Tracy Chapmannel, Peter Gabriellel, Jimmy Page-dzsel és Bruce Springsteennel is fellépett. Az OK Computer szokat-lan és elsőre megmagyarázhatatlan sikerében mindezekkel együtt is drasztikus szerepe volt a már említett húzószámokhoz készített videoklipeknek; a Paranoid Android rajzfilmjének helikopteren érkező angyalán és a latexszerkóban baltával öncsonkítást végző dagadt politikus figuráján éppúgy felnőtt egy generáció, mint a No Surprises közben a végső levegőbuborékig víz alatt éneklő Yorke képsorain.
A zenekar a nem várt, elképesztő méretű sikert lényegében az ezredfordulóig tartó koncertkörutakon váltotta készpénzre. A fanok és a fanyalgók többsége arra számított, hogy a Radiohead néhány évig néhány ilyen lemezzel ezen az aranyúton fog továbbmasírozni. Számukra nemcsak az jelentett óriási csalódást, hogy a következő stúdiólemezre (Kid A) három évet kellett várni, de az is, hogy Yorke csapata sutba vágott minden korábbi sikersablont, és másképp, mást kezdett játszani. Meghökkentően elektronikus és mélyen melankolikus atmoszférájú dallamvilággal bukkantak fel újra 2000-ben. A kézenfekvő rajongói reakció - mármint hogy a tömegek hagyják a francba a depresszív zörejekkel telitűzdelt, tengerfenék mélységű depresszióval idegeket baszkuráló Radioheadet - azonban elmaradt. Sőt, mindenki nagy ámulatára a megjelenés hetében
csak az USA-ban
több mint 200 ezer példányban fogyott el az 50 perces korong. Ezzel a Kid A egyből az élre ugrott a Billboardon, a legsúlyosabb darabjainak tekinthető Everything in Its Right Place, The National Anthem, Idioteque háromszögből pedig évekig a Radiohead-koncertek sarokpontjai lettek. (Apropó, koncertek! A zenekar előszeretettel alkalmazza azt a másoknál eddig ismeretlen módszert, hogy a még készülő nagylemez jelentős részét leadják a koncerteken. Náluk eddig mindig bevált!)
A bátorságért és a kísérletezésért a szomszédig se menő Radiohead 2001-ben egy olyan lemezzel rukkolt elő (Amnesiac), amiről már az első interjúkban elmondták, hogy olyan számokból áll, melyek nem fértek bele az előző projektbe. Az Amnesiac kis részben visszakacsintott az OK Computer felé (Knives Out, Piramid Song), de erőteljesebb karaktert mégis a nonkonformista elektrorock-késztetés előtt utat törő szándék olvasata adott neki. S noha az ötösfogat népszerűsége megmaradt, a lemez gerincét adó Packt Like Sardines In A Crushd Tin Boksz - Pulk - Morning Bell/Amnesiac minimalizmusig lecsupaszított, ugyanakkor progresszív-elektronikus hangzásvilágán túl már biztosan nincs zenei élet. Az elfogulatlan zenehallgató számára az Amnesiac egészben szinte bizonyosan végighallgathatatlan, így erősen ellenjavallott ezzel az albummal kezdeni a Radiohead-tanulmányokat. (Haladóknak viszont kötelező Yorke nyughatatlanságának legfrissebb bizonyítékára szert tenni: a 40 perces magánprodukciót [The Eraser] a hírek szerint máris az év leginnovatívabb albumai közé sorolták, pedig az említett minimalizmusra még rátett egy lapáttal.)
Radiohead-stúdiólemez legutóbb három éve jelent meg, erősen politikus felhanggal. A Hail To The Thief Bush- és médiaellenes, és tele van a Blair-adminisztráció Irak-politikájával, valamint a környezetvédelemmel kapcsolatos áthallásokkal. Zeneileg (és mégiscsak ez a fontosabb) azonban inkább visszafogott, muzikálisabb darab született, mint a két korábbi esetben. Persze az utóbbi évek koncertjein előszeretettel játszott Backdrifts vagy a The Gloaming pszichohorror hatású effektjeit nehéz bármiféle tánczenének hallani. De a Go To Sleep, a 2+2=5 vagy a Sail To The Moon azért a meglehetősen tág határú Radiohead-repertoár valamennyi menüjébe könynyen belefér. Talán még abba is, amit majd augusztus 12-én, a Szigeten hallunk.
