Magyar Narancs: Hová lett a haszid külső?
Matisyahu: Évek óta fantáziáltam már arról, hogy megszabadulok a szakálltól, de több dolog is visszatartott, leginkább az, hogy sokáig ragaszkodtam ahhoz a misztikus elgondoláshoz, hogy isten kegyelme a szakállban lakozik. Abban a hitben éltem, hogy ha leborotválom a szakállamat, azzal elvágom magam az isteni kegyelem áramlásától.
| ||
MN: A vallásos rajongói nem nehezteltek?
M: Ha még csak a vallásosak támadtak volna, de kaptam rendesen mindenfelől! Sokak számára egyszerűen elképzelhetetlen volt egy szakáll és kipa nélküli Matisyahu. Ragaszkodtak a megszokott képhez. Továbbra is nagyon vallásosnak és nagyon zsidónak érzem magam, ezer szálon kötődöm a zsidó spiritualitáshoz, de új fejezetet kellett kezdenem, tiszta lappal, tiszta arccal, szakáll nélkül. Magamat akartam látni a tükörben, nem a vallásos külsőségeket.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy Akeda című új albuma azért is más, mint a többi, mert ezt tiszta fejjel készítette, nem szívott füvet a lemezkészítés során.
M: Helyesbítenék. Már a lemezkészítés időszaka előtt is igen hosszú ideig józan voltam, s tartózkodtam a legtöbb tudatmódosítótól, így a fűtől is. Nagyot nőttem a saját szememben. De voltak más periódusai is az életemnek, amikor józanul éltem, és nem nyúltam fűhöz. Életem nagy részét a szélsőségek közt ingázva töltöttem. Korábban minden lemezemet így készítettem, hatás alatt és józanul, hol így, hol úgy. Szóval, a józanság nem volt teljesen szűz terület a számomra.
| ||
MN: Mennyi maradt meg előző életéből, a Crown Heights-i ortodox, Tóra-tanulmányozó korszakból?
M: Előző élet? Ez úgy hangzik, mintha több életem lenne, s ezek között nincs átjárás, pedig nagyon is van. Ez olyan, mint mikor azon értetlenkedtek az emberek, hogy mit akar ez a reggae-t éneklő haszid zsidó, amikor a két dolognak semmi köze egymáshoz! Ezen én mindig jót derültem. Nemcsak az Ószövetség történetei függnek össze, hanem az emberek életszakaszai is. Nincs előző életem és utána következő életem: csak egy van, ami állandóan változik. A 2003-as Crown Heights-i énem sem azonos a 2005-ös, a 2007-es vagy a 2009-es Crown Heights-i Matisyahuval, és azzal sem, ami azután következett, hogy leborotváltam a szakállamat, de ettől még mindegyik én vagyok. Az ima, a hit fontossága mindvégig velem maradt. Ami változott, az a zsidó vallási törvényekhez való viszonyom.
| ||
MN: Nemcsak a különböző életszakaszai függtek össze, hanem a szombati istentiszteletek és a vodkázás is.
M: Volt időszak, hogy egy kortyot sem ittam, máskor meg besétáltam a zsinagógába, és már kilenckor leittam magam, jóval a reggeli imák előtt. Hol így, hol úgy.
MN: „Mindent túlanalizálok. Én és David, a haverom igazi kockazsidók vagyunk, és ez nekünk nagyon is megfelel így” – nyilatkozott nemrég. Mintha csak egy Woody Allen-film karakterét írta volna körül.
M: Ezt inkább visszavonnám, vagy ha már nem lehet, hát hozzátenném, hogy így, a szövegkörnyezetéből kiragadva az idézett mondat elég bénán hangzik. Sok minden vagyok, de Woody Allen-karakter biztosan nem. Szeretek beszélni, vitázni, analizálni – így értettem. Ezek mind jellegzetesen zsidós dolgok.
MN: A vallásos slágerzenét kedveli? A keresztény rock például igen népszerű műfaj Amerika-szerte…
M: Nem az én műfajom. Nem nagyon bírom az olyan zenét, amely abszolút igazságokat hirdet, és egy ideológia népszerűsítése a célja. Én az olyan előadókat kedvelem, akik jó zenét csinálnak, és ezen keresztül vizsgálják a saját hitüket, bármilyen legyen is az. De ezt a fajta zenét biztos, hogy nem keresztény rocknak hívják.
| ||
MN: Most, hogy megújult, azért eljátssza a régi nagy slágereit, például a King Without A Crownt?
M: Nem tagadtam meg egyik régi számomat sem, s mivel mindegyiknek készült friss, naprakész verziója, kifejezetten élvezem játszani ezeket. És az sem mellékes, hogy a közönségem is élvezi őket, én pedig mégiscsak azért csinálom, amit csinálok, hogy boldoggá tegyem őket. Nincs a nosztalgiával semmi baj: az emberek szeretik a nosztalgiát, és ki vagyok én, hogy megfosszam ettől őket. De ha őszinte akarok lenni, azt kifejezettem rühellem, ha felkiabálnak nekem a színpadra, és mintha kívánságműsor lenne, számokat követelnek. Mintha nem tisztelnének eléggé, nem bíznának bennem mint művészben, hogy a lehető legjobbat fogom adni magamból. Nagy műgonddal rakom össze a számok listáját, hogy mit mikor énekelek. Erről a témáról egész könyvet tudnék írni. Amikor felordítanak nekem, az olyan, mintha nem akarnának velem tartani az általam kijelölt úton. Mint mikor a gyerek a sütit követeli a zöldség előtt. Képzelje el ugyanezt egy kosármeccsen: a közönség zsákolást szeretne látni, ordít, hogy zsákolj, miközben a játékos számára világos, hogy egészen más a helyes lépés.
Matisyahu június 3-án lép fel a Millenárison
