Merthogy a 73. születésnapja előtt pár nappal Budapesten most Verdi-áriaestet adó olasz operaénekes pályafutását voltaképpen végigkísérte az értékelés markáns megoszlása: a talán utolsó nagy Verdi-baritonnak kijáró hódolat, illetve az eleven hiánytünetnek szóló fanyalgás kettőssége. A reprezentatív pesti koncert sem volt ellentmondások nélkül való, hiszen egyszerre bizonyította Nucci pazar kondícióját és emberábrázoló tehetségét, s jelezte hangjának és – érzékletesebb szó híján – lelkének korlátait.
Aki nagy Macbethnek s még nagyobb Rigolettónak, az nem föltétlenül ideális Posa márki vagy Germont papa – röviden így összegezhetnénk Nucci határiás programjának tanulságait: röviden, s tán épp csak egy picit igazságtalanul. Mert amúgy Nucci Posa halálát is igen kulturáltan elénekelte, mindössze a szólam s általa a figura etikai rangja, emelkedettsége nem körvonalazódott. Valamint rögtön az este kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy az idős, de remek formát mutató bariton nem fent, a bombaerős fortékban, hanem lent, a lírai pianókban mutatkozik majd sérülékenynek. Orgánuma itt olykor valóban szinte beszédhanggá sápadt, míg fent a pálya aranyidejét idézően zengett még most is, fizikai csodának sejtetve Nucci teljesítményét.
Nucci a koncert második felében olykor toroktisztító köhécseléssel előzte meg megszólalásait, ám ez az énekszavát egy fikarcnyit sem befolyásolta. Igaz, a kiadott programot záró, majd ráadásként is megismételt Rigoletto-ária, karrierjének emblematikussá vált száma (Cortigiani, vil razza dannata) ezúttal szokatlan sebességben hangzott fel (bő fél perccel gyorsabban a bevett átlagtempónál), ám ami megszólalt – és ami a pódiumon megjelent: az maga volt Rigoletto. Nucci közhelyes és helyenként egyenesen komikus játékgesztusai (övé az operatörténet egyetlen Posája, akivel nem puska-, hanem boszorkánylövés, hexenschuss végzett), Rigoletto esetében magasabb értelmet nyertek: egy keserű bohóc élet-halál harcának ábrázolásában. Mely harchoz olyannyira illett az idős, de korára rácáfolóan energikus bariton küzdelmes és mélyen emberi önfelmutatása.
*
Tökéletes – de jéghideg. Mi tagadás, a lett mezzoszoprán, a szőke Elīna Garanča karrierjét is kíséri egyfajta kettős észlelés. Az énektechnika hibátlansága, a mindig rendezett homlokzat és a szőkeség ugyanis így együtt némelyek számára már elidegenítő elegyet alkot. Nos, Garanča pesti áriaestjén valóban nem bizonyult elsöprő temperamentumnak, mégis legfeljebb csak kevesekben támadhatott hiányérzet a mezzo világos árnyalatában is érzéki hangja hallatán.
Garanča Csajkovszkijjal nyitott: Johanna áriáját énekelte Az orléans-i szűzből, mintaszerű formakultúrával és a romantikus hangvétel ritkán érvényesülő tartottságával. Ez a modor érvényesült azután az énekesnő lemez- és pódiumkarrierjének híres slágerszáma, a Csókária (Saint-Saëns: Sámson és Delila) előadásában is, ahol mézédes csábítás helyett ezúttal inkább a manipuláció finom, franciás okossága vált érzékletessé. Az első rész utolsó áriája a számunkra teljességgel ismeretlen Gounod-operából, a Sába királynőjéből vétetett, s kissé meglepő módon tökéletes félidős számnak bizonyult, hiszen a szünet előtt izgalmasan és egyszersmind ígéretesen megemelte az est érzelmi intenzitását.
A koncert második fele a spanyol kolorit jegyében állt, s a Carmen áriái dominálták.
E számokhoz Garanča stílszerűen, helyesebben obligát módon piros ruhát öltött magára, és kötelességszerűen elmímelte a Carmen-alakítások elmaradhatatlan csábringásait is. Ám még így sem tudta és tán nem is akarta észrevétlenné tenni a tényt, hogy Teresa Berganza óta alighanem ő Carmen legelegánsabb megszemélyesítője. Nem tüzes cigánylány, nem szexuális ragadozó (és áldozat), hanem egy független, önelvű nő, aki tisztában van a szépségével is. Garanča szőkesége itt semmiképp sem elidegenítően, hanem fontos jelzés gyanánt hatott: különleges nő ez a Carmen, a maga útján halad személyes végzete felé. Mindez természetesen a szólamformálásból is kitetszett, ahol a közhely-Carmen búgásai és a számok slágerkoptatása helyett az áriák örök együvé tartozása vált érzékletessé.
Már Nuccinak is szerencséje volt kísérő karmesterével, hiszen Kovács János személyében igazán figyelmes partnerre lelt az MR Szimfonikusok élén. Garanča még ennyit se kockáztatott: férjét, a londoni születésű és gibraltári származású Karel Mark Chichont hozta magával Budapestre, hogy áriaestjét el- és levezényelje. Ahogy Kovács és a rádiózenekar, úgy Chichon és a Filharmóniai Társaság Zenekara is betöltötte hivatását: megfelelő kíséretet biztosítottak a szólisták számára, s kisebb szeplőkkel, de kitöltötték nyitányokkal és egyéb zenekari számokkal mindkét koncert nagyobbik részét.
Erkel Színház, április 13.; Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 17.
