A színház olyan egyszerű dolog.
A hatalmas tér - most egyetlen helyiség - öt parányi lakás volt egykor; Alvis Hermanis A hosszú élet című előadásának díszletében még ott vannak az ajtók, a falak, a gáztűzhely, a kád, de a továbbpukkant helyszínt most nem öregek, hanem fiatalok vették birtokba. '68-as fiatalok - mármint akik akkor voltak fiatalok Rigában, ahol '68-ban nem adott koncertet Simon & Garfunkel.
A zenéjük persze átszivárgott a szigorúan őrzött határokon.
Tizennégyen vannak a színpadon; ők élik újra a "mélyvízi életformát" (ahogy Bereményi Géza írta Cseh Tamás dalában, mert erről a korról itthon nekik vannak a legszabatosabb szavaik, meg Gothár Péternek az "idős" filmjeiben: Megáll az idő, Idő van), amelynek '68 több szempontból is kitüntetett éve ugyan, de ez a '68, amiről szó van, majd' húsz évig tartott itt, Kelet-Európában; legföljebb a szimpla miniszoknyát váltotta föl a banánszoknya, a haj hosszabb lett, a barkó rövidebb.
Szóval a zene átszivárgott, de tenni kellett ezért a szivárgásért; "mambómagnók" megnyúlt szalagjairól afféle titkos szeánszokon szólt, házilag előállított bódulatban lehetett hallani a befőttesüvegből, a fal túloldaláról, könyvek lapjai közül, mindenütt és sehol igazán. Itthon a fonetikusan leírt szövegek jártak kézről kézre, és akad egy-két nemzedék, amelyik ettől és ezért (mondjuk, a Beatles dalaiért) tanult angolul.
Markánsak a külsőségek: az élénk színű, törésre hajlamos lakkbőr kabátok, hatalmas napszemüvegek, emeletes kontyok, vastagon kihúzott szemhéjak, szűk pulóverek és az öltönyök, melyek nadrágja mindig a bokánál lengedez, és a zakó mindig kinőtt, és az egész mindig kopott és túlhordott.
Hermanis rendezése egy nemzedékről szól, de nem egy nemzedéknek; kötőanyaga ugyanis nem a nemzedéki nosztalgia, hanem a helyzet, a lét fojtott drámaisága és a fojtás maga. A színészek szöveg nélkül, szinte észrevétlenül siklanak a kollektív emlékezet bővizű folyóján, lírai öblök, drámai zátonyok, komikus hullámverések közt. Befőttesüvegen tanulnak smárolni, mielőtt egymáson kipróbálva rákapnak az ízére, együtt bámulják a könyvből életre kelt varázslatos nőalakot vagy az elefántot, üveget pörgetnek, átélik a Diploma előtt című film (1967!) tétova-kíváncsi fílingjét, melyben az érett asszonyt félősen megsimító kamaszkézben ott a kis piros autó, az járja be az izgató testtájakat, és máris ott a mámor - a Mrs. Robinson szól, mi más.
Leginkább persze A csend hangja, melyben kopott utcakövekről meg az álomban megképződő víziókról, alkalmi próféták metróállomások falára rótt üzeneteiről énekelnek, de nem is a szöveg a lényeg, hanem a zene, ami onnan jön. Onnan, ahol szabadság van, ahol tudnak csókolózni, és ahol otthon van ez a zene, amelyben mi, rigaiak, budapestiek nagyon szerettünk volna otthon lenni akkor.
Helyzetgyakorlatok. Hét férfi és hét nő, párosban vagy többesben; végigszáguldanak az időn ("micsoda idő", énekli Simon és Garfunkel a Bookends Theme-ben, és itthon Cseh Tamás, magyarul), az ártatlanság idején, amikor nyusziálarcban tör ki a kamaszérzékiség, amikor telefonzsinór gabalyítja össze a félénk párt. Flower-power, flower-children, és persze make love not war - ehhez nem elég angolul tudni; ehhez kéne tudni még valamit. De Hermanis előadása nem erről a tudásról, hanem a vágyról szól.
I Am a Rock, Bye-bye Love, The Boxer, Homeward Bound, Peculiar Man - és a végére megjön a Bridge Over Troubled Water is, bár nincs híd a zavaros folyón, és különben is: nem átkelni akarnánk rajta, hanem menni az idővel. Bulikon át, ahol a nem létező fal túloldalán is befőttesüvegből hallják a zenét, ahol közös üvegből sokan szívják gumicsövön a bódulatot (tej az, nem más). És meg kell örökíteni a fékevesztett pillanatokat, ormótlan fényképezőgéppel, ügyesen hajlongva és kúszva, mint a fotós Antonioni Nagyításában (1966), pont úgy, és a két lány is pont úgy dobálja le magáról a ruhát, a felnőtté válás végtére is egy erotikus grand tour.
Van film, dia és fotó - mert ekkor is volt már múlt, idézetekkel és üzenetekkel tele, épp magunk mögött kellett hagyni, sürgősen. A felnőttség küszöbére érve aztán a lányok fehér menyasszonyi ruhát öltenek - minit, naná -, majd egy ultramodern világítós-rádiós ágyban az ifjú pár nászéjszakára készül (ez a félős-tétova téblábolás csodaszép jelenet, zenével "beszélgetnek", felcsavarják, lecsavarják). Aztán terhes mindenki, dundi kispárnákat szülnek, a férjek válogatnak, szortíroznak a pólyák között.
Egy tollpihe járja táncát a levegőben; a könyv lapjai közül száll fel, majd a földön ülők fújdogálva tartják odafenn. Pörög-forog a levegőben, majd - épp oly hirtelen, ahogy táncra kelt - rácsapódnak a könyv lapjai, elhallgat a "csönd hangja" is.
Csupa perfekt színész; gazdag fantáziával és nagy alázattal duzzasztják vastagra ezt a mesét Kelet-Európáról, bezártságról, örök alkonyról és örök nedvességről, izgága keresésről, boldogságról és csalódásról - meg a messzeségről. Zene lakik a vízben is, csak a fejünket kell beletenni, hogy halljuk. Beleteszik. Kiveszik: arcukon átszellemült mosoly. Aki nem bírja kivenni a fejét időben a vízből, az meghal.
Bárka Színház, november 7.
