Most a végzetes nemtörõdömségünkrõl mutatnak fel egy kegyetlen történetet, és szokás szerint kibeszélõshow-szerûen kezdõdik az egész. A négy színész (a másik kettõ férfi: Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád) kedélyesen, mint megannyi tahó egy strandon a koktél mellett, azon szívja magát, miért ne kéne likvidálni a társadalom "zavaró" elemeit (öreget, bevándorlót, gyereket). A közönség röhög, aztán döbbenettel nézi, ahogy maszturbáció mímelésében ér véget az etap. Mi más ez az egész? Aztán elmozogják az élet napnyugtáját, szánalmas öreg állatokká válnak, és elkezd bemászni a történetbe egy ismerõs szöveg: Camus Közöny címû regénye, áttördelve, meggyötörve, költõien. És az egész elkezd sodródni, titokzatosan, mint a tenger monoton hullámai. Homokos parttá alakítják a teret, megannyi fejlámpa kerül elõ, mint robbanás elõtti Napok. A strandolók pedig hol pusztítóan hisztérikusak, hol úgy néznek ki, mint egy terrárium, ahová mindenki a lassú hüllõbolygóról érkezett. Észre sem vesszük, és Urbán odarakta elénk az egzisztencialista filozófiát. A nézõk meg az elmúlás mikéntjére gondoltak hirtelen, és nem néztek tükörbe egy darabig.
Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház, június 4.
*****
