Zene

Annyi kultfilm közt és oly sok viszály után ideért az antikultfilm, a kultfilmparódia, amely azonban csak afféle köntöse a kultúrkritikának. Bár az ember hajlamos a klasszikus filmes ideálhoz hajló filmekért lelkesedni, s ily módon lázasan várni a keleti, illetve latin-amerikai termés egy-egy érettebb gyümölcsét, időről időre nem árt, ha szembenéz azzal a katyvasszal is, amiben él.

Hét kis kritika

A perui muzsika nem ismeretlen hazánkban, egy időben több fővárosi aluljárót is megállásra késztetett poncsóba bújt indián zenészeivel.

Szerencsések vagyunk: körülöttünk számtalan tehetséges, fiatal zenekészítő, producer próbálgatja szárnyait/oroszlánkörmeit, kinek mije van - bár legtöbbjük leginkább arra vágyik, hogy az elkészült műdarabok megjelenhessenek a zenepiac számukra nyilván szűkre szabott, kicsiny szegletében.

Hogy mi mainstream, és mi underground, jórészt definíció kérdése. Ha underground mindaz, ami a lemezeladásban nem jut el az aranylemezig, akkor a Tool istenesen belelóg a fősodorba.

Ligeti György az elmúlt fél évszázad legfontosabb alkotóművészeinek egyike, bár ezzel Magyarországon meglehetősen kevesen vannak tisztában.

Giulio Gatti-Casazza visszaemlékezéseiben két kategóriába sorolta az operairodalom közkedvelt alkotásait: egyes darabokat, mint például a Traviatát, akár kutyákkal is elő lehetne adatni; míg más dalműveket csakis ideális körülmények között szabad színre vinni.

A Mozart-évben sem csipkedte magát a magyar könyvkiadás. Az ájulás persze régi, hiszen hazánkban lassan, de biztosan kimúlt az egykor oly eleven Mozart-kultusz; az emberi világ egyik legnagyobb szellemi jelenségéről magyar szerző tollából származó komoly könyv nem jelent meg az elmúlt évtizedekben; a kivétel Fodor Géza 2002-es kötete (A Mozart-opera világképe), ám ez is a régi, 1974-es munka alig átdolgozott újrakiadása.

Sajnos nincsenek jó híreim - kezd neki körülményeskedve a fehér köpenyes szaktekintély, majd a torkát köszörülve kiböki a diagnózist: rák.

Klasszikus művekkel sokszor előfordul, hogy bizonyos alternatív megoldások az előadásaikban úgyszólván kanonizálódnak - mert persze mindig kihívás, hogy a keresztül-kasul értett és értelmezett darabban milyen rejtett tartalékot lehet még föllelni.

1977-ben, Kondor Béla halálának ötödik évfordulóján Kovács Tamás, a nagyszerű grafikus, aki sokakkal együtt a második világháború utáni magyar képzőművészet legnagyobbjának, következésképpen és egyúttal közvetlen mesterének tartotta Kondort, rézkarcot készített Ady társaságban címen, mely életművének talán legismertebb darabja lett.

Nyolc kis kritika

Búcsúzni annyi, mint meghalni egy kicsit - tartják a franciák, és azt hiszem, igazuk van. Én legalábbis már délután tök depressziós voltam, mert mégiscsak rohadt egy dolog, ha az emberből kivágnak egy darabot.

A szombati athéni döntőt - az érdekeltség nyilvánvaló hiányában (a Nox tavalyi produkciója nem volt elégséges az idei magyar részvételhez) - a hazai tévék ugyan nem közvetítették (persze felvételről bizonyára nem ússzuk meg), de jócskán tele volt vele a nemzetközi éter, így könnyű megoldás volt a slágerbarátoknak ide menekülni a rémes Megasztárról - és megérte, szavamra. Kész botrány volt. Ám mivel az eseményt tárgyaló világsajtó is kedvvel emlegeti a "botrány" kifejezést, sietnünk kell leszögezni: semmi bajunk a győztes finn Lordi együttessel, nagyon aranyosak, slágeres keményrock kábé, amit művelnek, szolidan avíttas hollywoodiánus maskarában, hurrá. Mi mást láttunk botrányosnak a hosszú ideje már nyilvánvaló anakronizmusától bűbájos rendezvényen.