A fiatalember, akiről eddig csak annyi volt tudható, hogy meleg, és jól menő reklámfotós, orvosi rábeszélésre sem hajlandó alávetni magát a kemoterápiának, és a legjobb esetben is csak ötszázalékos túlélési esély helyett inkább a ha-lálra való felkészülést választja. Francois Ozonban, úgy tűnik, nem a költő, hanem a szorgalmas kórboncnok veszett el, a termékeny francia filmes ugyanis már jó ideje az elmúlás érintettjeit vizsgálja feszült érdeklődéssel vegyes együtt-érzéssel. A férje halálával magára maradt asszony (Homok alatt) és az elhidegülés biztos útján haladó kisgyermekes házaspár (5 x 2) kóresetének alapos feltérképezése után Ozon az Utolsó napjaimban elérkezett a mulandóság témakörének legilletékesebbikéhez, magához a haldoklóhoz. Halálraítéltjének kevés időt jósol az orvostudomány, és a rendező is szűkre - épphogy másfél órásra - szabja Romain testi leépülésének és lelki felkészülésének stációit. Ozon feltett szándéka, hogy kerek történetbe foglalja hőse haldoklását, a halál azonban roszszul idomul a kerek egészhez; a láthatatlan főszereplő kifog a ráerőltetett filmes formán. Bár mindenképp a rendezőt és főszereplőjét (Melvil Poupaud) dicséri, hogy az a - kezdeti kétségbeeséstől a végső elfogadásig tartó - folyamat, melyen Romain keresztülmegy, lélektanilag többnyire hitelesen hat, ez az érzés azonban nem annyira az alkotói érintettség, mintsem valami hideg szakszerűség eredménye. Romain tettei, fokozatos kivonulása a világból és a szeretteivel való bánásmódja mind logikusan következnek a film elején felállított diagnózisból, ez azonban csak arra elég, hogy a hihetőség viszonylag biztonságos medrében tartsa a történet folyását. Ozon jól mesél, talán túl jól is, szinte sztorizik a halálról. Készséggel elhisszük neki, hogy amit mutat, könnyűszerrel megtörténhet, hogy a halál közelsége szeretteink közül egyesektől eltávolíthat, másokhoz viszont ugyanez az élmény hozhat közelebb, hitelessége ellenére azonban valahogy még sincs fedezete Romain történetének. Paradox módon az Utolsó napjaim néha éppen ezekben a fedezet nélküli, üres perceiben pörög fel, még ha feltehetően nem is ez volt az alkotók eredeti szándéka. Ozon van olyan jó filmes, hogy ha hamis hangot üt is meg sokszor, az összhatáson az se sokat rontson. Ha elfogy éppen az emelkedett témához szükséges muníció, a filmnyelvet perfektül beszélő szakember veszi át az irányítást, és nem titok, hogy Ozon több mint szelíd modoros: profi hatásvadász, aki remekül elsajátította a feszültségkeltés és pátoszteremtés finomabb technikáit, és nem is rest használni azokat. Mivel az Utolsó napjaim egy olyan film benyomását kelti, amit mintha csak utólagos ürügyül forgattak volna hozzá a hatásos zárójelenethez, van is hol csillogtatni a tanult technikákat. Ozon filmje az elkerülhetetlen végzetben való feloldódás szép csendéletével zárul, addig pedig a gyász művészi megformázású, exkluzív kirakatdíszeiben lehet gyönyörködni.
A Budapest Film bemutatója
