A Mozart-évben sem csipkedte magát a magyar könyvkiadás. Az ájulás persze régi, hiszen hazánkban lassan, de biztosan kimúlt az egykor oly eleven Mozart-kultusz; az emberi világ egyik legnagyobb szellemi jelenségéről magyar szerző tollából származó komoly könyv nem jelent meg az elmúlt évtizedekben; a kivétel Fodor Géza 2002-es kötete (A Mozart-opera világképe), ám ez is a régi, 1974-es munka alig átdolgozott újrakiadása.
Ebben a tanácstalan szellemi állapotban nem csoda, hogy olyan könyvekkel kell számolnunk, mint az Egmont nevű kiadó által kiadott szörnyszülött, Donovan Bixley 'szinte híve, Mozart című rajzos rémálma (121 oldal, 4999 Ft, CD-melléklettel), mely a zeneszerző fiktív levelei révén festi meg Mozart úgynevezett életrajzát. A kötet annyira vicces, hogy forgatása közben tajtékos ajkunkra fagy a mosoly. Olyan kultúrában - és az angolszász mindenképpen ezek egyike -, mely dúskál a Mozart-szakirodalomban, néha elfogadható az efféle kulturális csínytevésnek szánt, és voltaképpen senkinek, legfeljebb a jobb ízlésnek ártó kísérletek piacra engedése. De mivel nálunk még modern Mozart-életrajz sem kapható - hogy a tudományos művekről ismét ne szóljunk -, ez pokoli luxus.
A magyar piac sivatagában apró vízcsepp Max Becker és Stefan Schickhaus Wolfgang Amadeus Mozart élete és műve című (Kossuth Kiadó, 160 oldal, 4990 Ft) kiadványa. A kötet emberi, soha nem túlhabzó nyelven (bár a zeneművek elemzése elég gyarló, nem is szólva a suta fordításról), rengeteg pontos adattal, nagyszerű képanyaggal kalauzolja el a zeneszerző életében és működésében az olvasót. Külön adomány a függelék, a Mozart-év európai eseménynaptára; innen megtudhatjuk, mire számítsunk, ha teszem azt, szeptember 15-én véletlenül bekukkantunk Schwetzingenbe. És felte-hető a kérdés, ha ennyire
ötlettelenek a kiadóink,
vagy netán szegények és képtelenek a jogdíjak kifizetésére, miért nem jutott senkinek eszébe újra piacra dobni Wolfgang Hildesheimer egykor hatalmas vihart kavart, Györffy Miklós remek fordításában nálunk is rendelkezésre álló Mozart-regényét (Gondolat, 1985), mely már antikváriumokban is nehezen elérhető, és amely minden problémája ellenére a maga korában új lendületet adott a nyugat-európai Mozart-kutatásnak?! Vagy: miért nem adjuk ki a muzikológia mai állásának megfelelő formában a primer Mozart-irodalom alapszövegeit? Leveleinek, az éle-tével kapcsolatos dokumentumoknak utolsó magyar kiadásai (1960-ban, illetve 1961-ben) részben elavultak, és semmi remény arra, hogy például "trágár", az apollói Mozart-képet jelentősen módosító irományai, az unokahúgához írt lenyűgöző, úgynevezett "Bäsle-levelek" valaha is olvashatók lesznek magyarul. Pedig a Báthori Csaba, illetve Györffy Miklós által fordított néhány szemelvény a legszebb reményekre jogosít.
Ebben a posványban akad egy kivétel, még-pedig Volkmar Braunbehrensnek a könyvhétre megjelenő kötete. Igaz, örömünket némileg keseríti, hogy a monográfia németül 1986-os évjárat - de jobb később, mint soha.
A könyv nem zenetudományos munka, leginkább a kultúrtörténet körébe sorolható, a szerző az előszóban legalább annyira a jozefinista Bécs, mint Mozart portréjának nevezi. Minden jel szerint Braunbehrens is azok egyike, akik komolyan vették Hildesheimer fent említett provokatív monográfiáját (német megjelenése: 1977); a könyv leginkább a már Hildesheimer által is célba vett legendákkal szeretne leszámolni, kiterjesztve a kutatás körét az eddig tökéletesen elhanyagolt területekre, még az olyan kevéssé relevánsakra is, mint például Mozart szerteágazó zsidó kapcsolatai. Az ad acta tett mítoszok sorában első Colloredo salzburgi hercegérsek szerepe Mozart életében. A legenda szerint a főpap stupid feudális önkényúr volt, aki minden erejével igyekezett gátat szabni Mozart zeneszerzői kibontakozásának. Braunbehrens most megmutatja, hogy Colloredo nemhogy ókonzervatív nem volt, hanem a felvilágosult abszolutizmus terén még császárán, II. Józsefen is túltett, ráadásul gyorsan felismerte, hogy Mozart kvalitásainak szűk és kicsinyes a salzburgi zenei környezet - többek közt éppen ezért akarta eltávolítani onnan. Pontosabban, akarva-akaratlanul döntésre kényszerítette házi szerzőjét: ha akar, távozzék, de ha úgy dönt, hogy marad, akkor végezzen derekas és tisztességes munkát a nem is csekély fizetésért - és utóbbiban csak a javíthatatlan széplelkek lelnek bármi kivetnivalót. Az sem gáncsolható, hogy az érsek ferde szemmel nézte, amikor alkalmazottja önkényesen három hónapra szabadságolta magát például az Idomeneo müncheni bemutatója miatt. Braunbehrens azt sugallja, hogy Colloredo mindvégig racionálisan járt el, és közvetve voltaképpen elősegítette Mozart döntését, hogy Bécsbe utazzon, és végleg ott telepedjen le, ami aztán fordulatot hozott az európai zenetörténetben. (Noha Colloredo 1800-as bukásának történetét csak jegyzetben adja a kötet, azt ajánlom, senki ne lapozza át!)
Braunbehrens érzékletes, okos, rendkívül alapos képet fest a császárváros mindennapi életéről, zenei világáról, remek anekdotákkal, hátborzongató történetekkel. Közülük a legfélelmetesebb a roppant művelt, több nyelven remekül beszélő szerecsen Angelo Soliman sztorija, aki amolyan mindenese volt Liechtenstein hercegnek. Ám amikor titokban megnősült, és fehér hölgyet vett el, a herceg hallani sem akart többé róla, még végrendeletéből is törölte. Ez még magyarázható a kor bevett moráljával, kulturális szokásaival. Ám a rémséges ízlésficam Soliman halála után következett: II. Ferenc császár parancsára Franz Thaler, a szobrász megnyúzta és kitömette a szegény párát, a tetem a császári gyűjteménybe került, ahol egy gázlómadár és egy tengerimalac szomszédságában tették közszemlére a közönség épülésére. (A gyűjtemény 1848-ban leégett.) Mindennek ellenére a 18. század végén Bécs Európa egyik legfelvilágosultabb, legszabadabb szellemű fővárosa volt, ahol szinte végtelen számú lehetőség kínálkozott egy Mozartnál jóval kisebb zenei tehetségnek is, hogy képességeit kamatoztassa. Ezt szó szerint is érthetjük, és Braunbehrens leporoló munkájának egyik legfelvillanyozóbb része, amikor megpróbálja számba venni a zeneszerző jövedelmét. A szerző egy megszállott könyvelő buzgalmával próbálja bebizonyítani, hogy Mozart
rengeteget keresett,
sokkal többet, mint abban a korban szokásosnak számított az ő társadalmi státusában. Vagyis szerzőnk szerint téves a Mozart hanyatlástörténetéről, éhezéseiről megfestett mindmáig élő kép. Hihető kalkuláció.
Noha Braunbehrens készséggel belátja, hogy ismereteink szerfölött hiányosak, ugyancsak legendának tartja a mindmáig sikeresen könnyfacsaró történetet Mozart szegényes temetéséről. Ugyanis Braunbehrens szerint az tökéletesen megfelelt a jozefinus kor szellemének. Idéz egy II. József által 1784. augusztus 23-án kiadott rendeletet, melynek 4. pontja leszögezi: "a temetésnek más szándéka nem lehet, mint a tetem minél hamarabb történő elbomlásának elősegítéseÉ", ezért elrendeli, hogy csak a szállításnál használjanak koporsót, és a holttetemet "mezítelenül, minden ruhadarab nélkül varrják vászonzsákba". Józsefünk megjegyzi még, hogy ekként egy koporsó több temetésen is felhasználható. Hát igen, a császár itt is az ész zsarnokának bizonyult.
Noha Braunbehrens kötete szinte kimeríthetetlen a kultúrhistóriai érdekességekben, forrásfeltárásokban, a szűken vett műelemzés terén már kevésbé megbízható vagy ötletgazdag. Lévén mindenekelőtt irodalmár, elsősorban az operák analízisére szorítkozik, de itt képzelőereje kissé cserbenhagyja, a Don Giovanni és a Cosí fan tutte taglalata például feltűnően sovány (akit zenetudományosan is komolyan érdekel a téma, forgassa mondjuk Stefan Kunze magisztrális könyvét: Mozarts Opern. Reclam, Stuttgart, 1984, magyarul természetesen nem hozzáférhető). Még kínosabb, amikor Braunbehrens felül a posztmodern irodalomelméletek közhelyeinek. Így lesz analízisében a Szöktetés... és A varázsfuvola többek közt a rabszolgatartás részleges kritikája, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Mozart és szövegírói mindössze megdönthetetlen színházi konvenciókat követtek a "másság", azaz mondjuk a színes bőrűek színre léptetésekor. És A varázsfuvola elemzésében a megengedettnél talán nagyobb részt kap a szabadkőművesség szerepe. Viszont magáról a mozgalomról szóló fejezet egyike a könyv szellemileg legdúsabb oldalainak.
Röviden: művelődési anyagban gazdag, könynyű kézzel megírt (Győri László fordítása minden dicséretet megérdemel), szépen tördelt, sajtóhibát alig ismerő, remek képanyagot közlő kötet. Aki telhetetlen, most már azt várja, hogy Braunbehrens másik legendaoszlató könyve is megjelenik (német kiadás: 1989), melyben a Mozart ellenlábasának méltatlanul kitett Salierinek szolgáltat igazságot. De előtte még több komoly Mozart-monográfiát, eredeti Mozart-szöveget, ha lehet.
Osiris Kiadó, 2006, 587 oldal, 3480 Ft
