Hogy mi mainstream, és mi underground, jórészt definíció kérdése. Ha underground mindaz, ami a lemezeladásban nem jut el az aranylemezig, akkor a Tool istenesen belelóg a fősodorba. Viszont ha a mainstream rádióbarát, fülbemászó zenéket jelöl, akkor ez a banda a sátán kutyájának kegyetlenségével riogatja a gyanútlan fogyasztói társadalmat.
Hogy hova is lehet tenni, kész rejtély. Álljon itt inkább két, magáért beszélő adat: a 2001-es Lateralus album a megjelenését követő héten ötszázötvenötezer példányban kelt el, s ezzel lenyomta az összes popcsajt a Billboard listájáról. Most a 10 000 Days az éllovas - ebből egy hét alatt ötszázhatvannégyezret vettek csak az USA-ban. Pedig sok mindent lehet mondani a Toolról, de azt nem, hogy slágereket gyártana. Nehéz lenne pontosan belőni, hogy mit játszanak, hiszen a Tool precízen kimért zenéje távol tartja magát minden kategóriától. Az alternatív metálhoz, a progresszív rockhoz és az art rockhoz állhat a legközelebb, albumról albumra kísérletezve a gitárzene határainak tágításával. S mindezt "pofátlanul": ének-gitár-dob-basszus alapfelállásban. Maynard James Keenan énekes nehezen körülírható stílusa, a meg-megtörő ütemek Danny Carey dobverői alatt, valamint a gitár és basszus lebegése nagyjából olyan benyomást keltenek, mint egy rozsdás, mohával benőtt TJV-szerelvény. A gitáros Adam Jones és a bőgős Justin Chancellor ha nem is merészkedik a progresszív rock barokkos hangvételéig, messze cizelláltabb harmóniákat vakar elő, mint bárki a vidéken.
Szóval fura egy banda ez a Tool. A kilencvenes évek elején, amikor Opiate című EP-jével bemutatkozott, a Rage Against the Machine, a Pantera és a Nirvana árnyékában észrevétlen maradt. Első nagylemeze, a '93-as Undertow sem zavart sok vizet, csak három év múlva az Znima hozta meg az áttörést - más kérdés, hogy azóta se szolgálják ki az ahhoz fűződő közönségigényt. Inkább "összehordanak" mindent a szenvedés pszeudoelméletéről, lemezeik megjelenése előtt rajongók ezreit verik át hamis album- és számcímekkel, és annyi misztikával pakolják tele a szövegeket, hogy évtizedekig bújhassák a Kabbalát és a Malleus Maleficarumot a fanatikusaik.
Bár megosztotta a közvéleményt és a sajtót - egyesek középszerűnek, mások végtelenül letisztultnak tartják -, a 10 000 Days jóval mélyebbre sikerült, mint a Tool bármelyik albuma. Valahogy úgy fest, hogy a hallgatásához is legalább tízezer nap kell - olyan messzeségekbe kalauzolja a hallgatót.
A szokásos Tool-hangulattal indul: vaskos basszusszőnyegre épül a dallamos gitár, hogy aztán mindkettő nekiálljon fűnyíróhangot árasztani. Csak Maynard hangja gyanús; kell néhány perc, míg kiderül: ezúttal kevesebbet kalandozik a különböző hangmagasságokban, és sokkal visszafogottabb, mint bármikor.
Az album fő része a húszperces - két részre osztott - címadó darab és annak hatperces felvezetője, a Wings for Marie. Fanatikusok tudni vélik, a tízezer nap annak a huszonhét évnek a megragadása, ami Maynard édesanyjának bénuláshoz vezető agyvérzése és ha-lála között telt el. De bármiképp is: még soha nem volt a zenekar olyan bensőséges, mint ezen a felvételen.
Amit a sajtó a "középszerűség diadalának" tart, az számomra - a lemez többtucatnyi végighallgatása után is - ismerős és mégis újszerű, precízen összerakott és mégis organikusan lélegző felvételek tömege, összességében legalább kétzsáknyi megérteni- és befogadnivalóval.
A kérdés csak az: lehet-e ezt űberelni?
Sony-BMG, 2006
