Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. január 12-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Édesapáddal közös technozenei duótok (Bernathy & Son) 1994 novemberében indult. Először ő mutatott ilyen zenéket neked?
Bernáthy Zsiga: Ez azt hiszem, kölcsönös volt. Én mindig is ilyen számítógépész típus voltam: tízéves koromban kaptam egy kis gépet, és bár nem tudtam, hogy mi az, annyira érdekelt, hogy leültem elé, és azóta sem álltam fel. Akkor még elektronikus zenéről szó sem volt, hallgattam a kazettákat, csak olyan zenéket, amelyeket apám mutatott, és azok között rossz nem akadt. Erre mindig ügyelt, és én is próbálom ezt a hagyományt őrizni.
MN: Figyelemmel követted, hogy ő milyen zenéket csinált a kilencvenes évek elejéig?
BZS: A Bizottság a korom miatt kimaradt, de később, amikor már tudatosan hallgattam zenéket, akkor az Anyácska Ezüst Hangja (Matuska Silver Sound) volt az első zenekara, amire már felfigyeltem. Ez nem is csak a zenéről szólt: minden koncert egy performance volt, gyönyörű díszletekkel, amelyeket ő festett saját kezűleg. Rocknak már nem volt nevezhető, de még elektronikusnak sem, habár volt benne dobgép és Commodore 64-es számítógépes zenei alapok. Amikor először kerültem közelebb szintetizátorokhoz, akkor kiderült, hogy meg is tudom szólaltatni őket. Először egy Yamaha DX–7 – mint utólag kiderült, legendás hangszer! – volt az, amelyből már sikerült saját hangokat kihozni. A gépészetben én voltam otthon, apám meg hozta az ötleteket sorra. Először ez csak játék volt a részemről: akkoriban még rendes punk tinédzser voltam. Emlékszem, hogy egyik este még buli volt nálunk, másnap beültünk az autóba hármasban, Széll Lacival, apám gyerekkori barátjával, akinek lemezboltja volt Németországban, és mikor kiértünk, gyakorlatilag egy partin találtuk magunkat, amelyet a lemezbolt alatti pincében tartottak. Ment ez a varrógépzene, fura volt, hogy nem volt hozzá szöveg. Hallgattam, táncoltam, közben meglepett, hogy alig isznak alkoholt, nincs egy fekvő részeg sem a sarokban. Következő nap mentünk tovább Berlinbe, egyenesen az 1994-es Love Parade-re, ahol 800 ezren partiztak, táncoltak egyszerre, színes, papagájtarka ruhákban. A következő utunk már egy hangszerboltba vezetett, onnantól kezdve már nem is volt kérdés: eldőlt a sorsunk. Apám is azt mondta: fiam, ezt kell csinálnunk!
MN: Mennyire volt drága mulatság beszerezni minden szükséges berendezést?
BZS: Néhány, már ereklyének számító alap elektronikus hangszerhez szinte ingyen jutott hozzá (például zenekari társától, Mészáros „Sunyó”-tól), de egy igazi TB–303-asra sokat kellett vadásznunk, és végül csak rohadt drágán tudtuk beszerezni.
MN: Ez az acid hangzás alapja: eredetileg a Roland cég basszusszintetizátora a nem rendeltetésszerű használat közben produkálja a tipikus „savas, vartyogó” hangokat.
BZS: Az acid hangzás akkoriban mindenben benne volt.
MN: Kezdettől az volt a koncepció, hogy élőben, előadásról előadásra rakjátok össze a programot?
BZS: Az élő előadás biztos pont volt, de kezdetben számokban gondolkodtunk. Egy gimnáziumi barátom, Dudás Marcell, aki képzett zenész, profi zongorista, később Marcel néven készített és adott ki zenéket, a felkérésünkre segített nekünk zenei alapokat írni, témákat, ötleteket feldobni. Ezekre elkezdtünk komplett számokat felhúzni, volt köztük Thunderdome-típusú extrém gyors hardcore-tól ambientig minden. Sokat kísérletezgettünk, például samplerrel, hogyan tudjuk a megvágott, behurkolt emberi hangot zenei alappá alakítani.
MN: Igaz, hogy manapság az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek képesek kiváltani a magukban is igen drága „vasakat”, elektronikus hangszereket?
BZS: Egyéni döntésen múlik, milyen berendezést választunk, attól függően, mik a lehetőségeink, mennyi időnk van, milyen hangzást akarunk kikeverni, mi az, ami inspirál. Jellemző, hogy kezdetben a számítógép még csak arra volt jó, hogy abba írjuk a kottát.
MN: Nem sokkal az apa-fia duótok, a Bernathy & Son és a Lovebarikád brand és partisorozat születése után már ti is játszottatok a berlini Love Parade-on.
BZS: Széll Laci remek szervező volt, ezt is elintézte. Először egy klubban léptünk fel, ők indítottak egy kamiont, és minket is felraktak. Ott kinn, a híres berlini Tresor klubban láttunk egy duót, akik csak dobgéppel és TB–303-assal, pusztán loopokból élőben rakták össze a számokat – nem volt semmi előre megírva. Akkor jöttünk rá, hogy nekünk is ezt kell csinálni. Minden szinkronizáltan, egy ritmusra szólal meg, de minden sáv egy-egy szintetizátoron „átszűrve” hallatszik – innentől beszélhettünk igazi live actről.
MN: Hol tudtatok fellépni?
BZS: Akkor is az volt, mint manapság: aki maga meg tudja szervezni, annak lesz is fellépése. Apám először az FMK-ban tudott fellépéseket szervezni, az egy hibrid hely volt: rockkoncertek és utána elektronikus tánczene. Később a Fáklya Klubban játszottunk rendszeresen. De ott voltak a bezárt gyárak (a leghíresebb a Patex), strandok és a különböző katlanfesztiválok (talán a törökbálinti volt a leghíresebb). Azután már 1998-ban megnyílt saját klubunk, az óbudai Supersonic: ez volt az első olyan hely, ahol már nem is volt színpad, csak DJ-pultok.
MN: Te közben VJ-ként is dolgoztál – az Urbanizer csapat tagjaként.
BZS: Volt ez is. Néha már sok volt a fellépésekből meg a rohadt nehéz vasak cipeléséből, és akkor kedvem támadt mást is csinálni. A VJ-zés elterjedéséhez persze hozzájárult, hogy halandó emberek számára is elérhetővé vált a laptop mint nélkülözhetetlen technikai segédeszköz, amellyel már mozgóképet is le lehet játszani. Hittem benne, saját történetet vittünk a vetítésbe, kamerával vettük fel és fotóztuk a várost, ezért is lett Urbanizer a nevünk. Közben a laptopot egyre jobban tudtuk használni a fellépések során is: 2009-re, amikor mint veterán, ikonikus duóként meghívást kaptunk az akkor még működő Merlinbe egy olyan estére, ahol Dr. Motte (a Love Parade atyja – a szerk.) volt a díszvendég. Máig hálás vagyok ezért a végül remekül sikerült fellépésért, tényleg visszahozta a kedvemet a zenéléshez. Apámmal ismét sokat dolgoztunk együtt, majdnem a 2012-ben, január 13-án bekövetkezett haláláig.
MN: Hogy néz ki az asztalod, amikor játszol, miket szólaltatsz meg live act közben?
BZS: Régebben két hatalmas keverőpulttal dolgoztunk és rengeteg vas volt felhalmozva a színpadon – minden összeszőve mindennel. Sávonként szólaltak meg a dolgok, és egyenként döntöttük el, hogy illenek-e a hangképbe. Ahogy felkerült a számítógép (laptop) a pultra, kiderült, hogy egy csomó mindent bele lehet vinni plug-in, bővítmény formájában, és szerintem nem szólnak rosszabbul. A dolgok fele most már a gépben van, a többi vasat ennyivel csökkentett számban rakom fel elém, az asztalra, nincs keverő sem, a laptopon futnak a sávok, amelyekbe bele tudok hallgatni, és MIDI kontrollerrel tudom kezelni is őket. Nagy könnyebbség az, hogy előtte-utána már nem kell annyit pakolni.
MN: Publikáltál a karanténidőszakban is, akkor jött ki az Acid-19 című szerzeményed, számtalan remixszel. Mostanában mennyi időt tudsz szakítani a zenekészítésre?
BZS: Valami mindig készül a stúdióban, dolgozom új számokon, de három gyerek mellett, tapasztalatból mondom, szinte megszűnik az idő. Még szerencse, hogy egy erős nő is áll mögöttem: drága feleségem, Györgyi, aki maximálisan segít, hogy legyen lehetőségem ezzel is foglalkozni. De hébe-hóba azért meg-megjelennek a dolgaim, néha még vinylen is. Ha tehetném, szívesen megkérdezném apámat: amikor már negyven felett átváltott technóra, hogyan tudott annyi időt rászánni a sok egyéb határidős munkája mellett.
MN: Mostanában együtt dolgozol Pátkai Rozina énekesnővel az ő Minka projektjében: megzenésített verseket öltöztettek elektronikus zenei köntösbe, alkalmilag a Honvéd Férfikar kíséretében. Mennyire lehet ennyire sokféle műfajt, alkotói energiát szinkronizálni?
BZS: Rozival, aki profi zenész és előadóművész, úgy sodródtunk össze, hogy ő elektronikus zenei producert keresett a megzenésített versei megszólaltatásához. Nekem pedig kell, hogy valaki kontrollálja a munkáimat, hogy ne folyjak szét a sok határidő miatt. Rozi pedig szigorúan betartatja velem a közös határidőinket. Volt egy rakás alapja, témája, szövege, és ebből összeraktunk egy közös műsort, meglévő számait újrahangszereltük, azután összeértek az ötleteink is. Ezzel a műsorral több-kevesebb rendszerességgel fel is lépünk, idővel Petke Balázs barátom (Friends Club rendezvényszervező iroda) bedobta az ötletet: miért nem bővítjük ki ezt a Honvéd Férfikarral. Elsőre, kísérleti jelleggel, egy biztosító céges rendezvényére raktunk össze egy közös számot, és ez működött. Aztán múlt év szeptemberében, az Akváriumban már egy egész estés műsorral készültünk, szigorúan határidőre. Amikor ebbe belekezdtünk, magam sem hittem volna, hogy egy férfikórussal fogok egy színpadon állni. A zene mint közös nyelv azonban működött, és Riederauer Richárd karnagy is nyitott volt a közös munkára. Ő nagyon profi: csak meghall egy loopot, és már meg is születik a fejében, hogy mit fognak erre énekelni.
MN: A közös koncert felvételei mostanában kerültek fel az egyik videómegosztóra. De terveztek még közös fellépést, esetleg lemezt is?
BZS: Ez volt az a közös munka, amelyre igazán szívesen emlékszem vissza a múlt évből, s a felvételeit jó szívvel, örömmel mutatom meg bárkinek. Amúgy Fenyvesi Mártonnak köszönhetően, sok munka és gondos újra masterolás árán szól ilyen jól ez a koncertfelvétel. A következő lépés az, hogy az élő koncert anyagából rendes számokat írjunk, sávonként vegyük fel az egészet, és akkor ez megjelenhet egy albumon is.
MN: Időről időre fel szokták vetni, hogy előbb-utóbb az elektronikus tánczene, a techno mint műfaj is kifulladhat. Erről mit gondolsz?
BZS: Ehhez van egy friss élményem: szilveszter délután játszottam a gyerekeknek szóló PomPom Partyn, az újra kinyitott Turbinában. Kicsit féltem, hogyan fognak reagálni a gyerekek, ha meghallják a technoütemeket, kemény lábdobokat, de a reakció minden várakozásomat felülmúlta: szinte őrjöngtek. Szerintem ez is bizonyítja, hogy a techno egy elementáris kifejezési forma, és közös zenei nyelv immár több generáció számára.
