Szőr mentén - Emmanuel Carrére: A bajusz (film)

Zene

A rémtörténetek újabban polgári környezetben, finom ízléssel berendezett könyvtárszobákban és élükre állított nappalikban játszódnak.
A tiszta udvart és a rendes házat jól nevelt, jól öltözött és jól táplált párok lakják: magabiztosan közlekednek, a társasági érintkezés szabályait betéve tudják, jólétüket illedelmes lelkiismeret-furdalással viselik. Az adóhatóság a megbízható ügyfelet, a tudatalatti zavarosában halászó filmrendező a hálás kísérleti alanyt látja bennük. A minap még a zord Haneke helyezte rigorózus videomegfigyelés alá az Auteuil-Binoche párost, most viszont Emmanuel Carrére-en a sor, hogy végső kétségbeesésbe taszajtsa a Vincent Lindon - Emmanuelle Devos házaspárt. A módi mindig ugyanaz: egy ártatlannak tűnő hajszálrepedés a falon, s már szakad is a plafon, kisvártatva a ház is. Carrére saját regényéből készített filmjében Haneke rejtélyes video-kazettáinál is jelentéktelenebb mozzanat tesz be a jólétnek. Hősünk, a jó karban lévő építész hirtelen felindulásból s Philip Glass bús-sejtelmes zenéjére megszabadul évtizedes bajuszától! A kívánt hatás helyett bosszantó közöny fogadja; kezdetben csupán idegesítő tréfára gyanakszik, ám mikor véget vetne az ugratásnak, felesége és barátai azzal jönnek, hogy soha nem is viselt bajuszt. Hiába a számos megcáfolhatatlan bizonyíték, a világ csak nem akar tudomást venni hősünk bajszos énjéről, szerencsétlen flótás pedig - alig másfél óra alatt - bejárja a becsavarodás Párizstól Hongkongig vezető kacskaringós útját. A bajusszal a világ kiismerhetősége is odaveszett: bizonytalanság és gyanakvás jő, s bár a felek látványos gesztusokkal biztosítják egymást, hogy kitartanak a bajban, a jeges félelem hamar beeszi magát a kapcsolatba. Carrére szépen játszik a felismerés fokozataival, ügyesen adagolja az elcsépelt igazságokat, úgyhogy akár újszerűnek is tűnhet, hogy valójában fogalmunk sincs, mi is ez a rendnek álcázott zűrzavar körülöttünk, és azt sem ismerjük igazán, akivel évek óta megosztjuk az életünket. A bajusz valójában egy igen hatékony szorongásszimulátor, a forma, vagy éppen a jobb eladhatóság kedvéért Carrére azonban sokáig úgy tesz, mintha egy hagyományos logikával megfejthető thrillerben utazna. A logika azonban, ami a filmjét mozgatja, nem a thriller logikája, hanem a szorongásé, egyetlen biztos pontja pedig a főszereplő tekintetéből kiolvasható félelem.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.