A Bartók-trilógia elsõ része Kincses Felvidék címmel volt látható, és még arról mesélt, hogyan juthatott el méltán világhírû zeneszerzõnk a népitõl a kortársig, s hogyan lehet ezt idõbeliségében is reprezentálni táncban, a színpadon. A második részben már összezavarodik kissé a múlt és a jövõ, kortüneteket vizsgálgatunk. A Sáry László által írt radikálisan eklektikus kortárs zene adja a ritmust alá, sokkoló pszeudourbánus opera, autózajokkal, népzenei elemekkel, saját nyelven; idõnként hét szólamban énekel az Állami Népi Együttes kara, miközben táncol is. Sokkoló. Ha az elõzõ részben a közösségitõl az autonóm felé tartott a táncszeánsz, akkor ebben már felrajzolódik az új törzsiség és kiválasztódnak a törzsek új szólótáncosai - Kovács Gerzson Péter koreográfusnak köszönhetõen, aki erre a nehéz zenére absztrahálja a néptáncot. Aki ismeri a TranzDanz-koreográfiákat, az most örömmel felfedezheti azt a roncsolt folkbarokk nyelvet, amire a darabjait építi. Idõnként nagyon konkrétan visszajönnek ugyanazok a mozdulatok, amelyeket például az Örökélet termékek címû darabbal vezettek be, és vannak hosszabban elnyújtott részek, mint az ildomos egy néptáncbemutatón, de a közönség hozzászokik. Szûcs Edit könnyeden "mozogható", a szemnek viszont súlyos gúnyákat készített. A két szólóénekes, Herczku Ágnes és Hetényi Milán magára talál ebben az új játékban, még talán el is nevetik idõnként magukat.
Mûvészetek Palotája, október 30.
*****
