Valószínűleg nagyobbat szólt 1940-ben, amikor Lotte Lehmnann szoprán a nők közül elsőként énekelte lemezre Schubert Téli utazását, de talán még 1988-ban is polgárpukkasztásnak számított, hogy két mezzoszoprán díva, Christa Ludwig és Brigitte Fassbaender is végigbolyongta a szerelemben csalódott férfiak által szélesre taposott, fagyos ösvényt.
Schubert eredetileg tenor hangra komponálta Wilhelm Müller 24 versből álló ciklusát, de a Winterreise már közvetlenül a születése után elbaritonizálódott, sőt elbasszusodott. Mintha a tenorok nem mertek volna elég mélyre ereszkedni a dalok sötét tárnáiban. Amikor Dietrich Fischer-Dieskau, a ciklus máig meghatározó interpretátora A Schubert-dalok nyomában című letehetetlen könyvében azt írja, hogy a Winterreise „bénító hatást gyakorol arra, aki hallja”, tulajdonképpen az előadók számára teszi jó magasra a lécet. Akárcsak Polgár László, aki szintén előadói elvárásokat fogalmaz meg, amikor kijelenti: „Nehézsége a mélység feltárása. Nagy ambitusokat, azaz széles hangterjedelmet jár be, nagy érzelmi skálán mozog, és mivel nem igazán optimista kicsengésű, nagyon nehéz előadni.”
Baráth Emőke tehát arra vállalkozik, hogy egyrészt a legmagasabb vokális színvonalon megfeleljen a kánonnak, másrészt látványosan felszámolja a darabhoz és az előadói gyakorlathoz fűződő összes elvárásunkat.
Az elsőt könnyedén teljesíti. Nem értek egyet cinikus barátommal, aki szerint Baráth csak azért vette elő a művet, hogy észrevétesse magát, és hogy bebizonyítsa, többre hivatott, mint felmondani a régizene-repertoárt. Baráth Emőke rég észre van véve, külföldön világklasszisnak számít, ismertebb, mint idehaza. Ugyanakkor az elvárásaink, berögződéseink, megszokásaink lebontása már sokkal nehezebben megy neki. De mint egy mesében, segít a hárfa.
A Winterreise az első olyan dalciklus a műfaj történetében, amelyben a zongora nemcsak hűséges kutyaként kíséri gazdáját, az énekest, hanem érzékenyen rezonál a vokalistára. Már az is meglepő lett volna, ha Baráthot nő kíséri zongorán, hiszen erre sem igen találunk példát a mű diszkográfiájában. Arra végképp nem, hogy a zongora szerepét hárfára bízzák. Razvaljajeva Anasztázia jelenléte, virtuóz hangszeres tudása és érzékeny, már-már spontánnak ható reakciói archaikus zamatot visznek az előadásba, és sokat segítenek abban, hogy ne a szerelemben csalódott férfibánat, hanem az egyetemes lélek intim naplójaként „olvassuk” a művet. Baráth Emőkének nincs könnyű dolga, mert legnagyobb ellensége a rendező, Novák Eszter. Novák meglátja a dalok füzérében az operai sztorit, és nagy igyekezettel leszbikus szerelmest próbál faragni Baráth Emőkéből. Szoknyát és zakót ad rá, majd kombinéra vetkőzteti, az erotikusnak szánt hangulatot pedig megfejeli azzal, hogy a színpad hátteréül szolgáló, az emlékezés horizontját kijelölő rácsos paraván mögött időnként megsétáltatja az egykori kedvest, aki mintha Bellini Alvajárójából tévedt volna oda.
Baráth Emőke becsületesen belakja-bejárja a Solti terem piciny színpadának valamennyi négyzetméterét, ám közben világosan látszik, hogy mozgását nem a dalok érzelmi energiája vezeti, hanem a rendezői utasítások irányítják. Fekve is hibátlanul énekel, valószínűleg fejen állva is, szerencsénkre ezt nem kéri tőle Novák. A színpad kényszeredett feltérképezése már-már komikusnak hatna, ha Baráth nem állna bele teljes vokális tudásával a dalokba. Fényes, üvegpattintó szopránja a mélyebb és a középregiszterben is stabil. A drámai hangvételt olyan magasról indítja, hogy az elején kételkedem, tudja-e majd fokozni. Tudja. Ahogy a lírai és drámai közötti átmenetet is képes újabb és újabb árnyalatokkal továbbtágítani. És bár végig eminensen teljesíti a rendezői utasításokat, már az Irrlicht (Lidércfény) című dalnál elfeledteti velem a leszbikus sztorit, vokális intelligenciája felülírja a rendezés ügyetlenségeit. Néha még zavar, hogy mozog, nyugodtan állhatna egy helyben. Amikor ugyanis szimpla énekesi pózban éppen nem színészkedik, a teste valódibb színházzá válik, tébolyult lidércfények villognak a szemében. A Die Krähe (A varjú) vokális megformálásában pedig már nemcsak kacérkodik a démonival, hanem valóban eggyé válik vele. Bénító hatás? Nagy érzelmi skála? Tessék, uraim. (Na jó, azért megszólal egy mobil. Annak is megvan a maga bénító hatása.) De legtöbbünket mégiscsak Baráth ragaszt oda a székhez. Azzal, ahogy minden dalt úgy formál meg, mintha végső soron az egész ciklus az az egy dal volna. Mintha mindig ugyanazt a dalt ismételgetné. Baráth felszabadítja a Winterreisében a természet vak részvétlenségét, ezzel a történet körvonalait elmossa, és egyre növekvő feszültséggel a hangjában a létezés értelmére, minőségére, intenzitására kérdez rá. Válasza is van: a világ nem otthonunk. A Der Leiermannt (A kintornás) a végső kiábrándulás hangján szólaltatja meg. Ebbe egy kicsit belehalunk. De hát az ilyen pillanatokért élünk, nem?
Zeneakadémia, Solti terem, október 11.
