Koncert

Téli utazás kombinéban

Die Winterreise – női szemmel

  • Kling József
  • 2018. november 18.

Zene

Forradalminak és provokatívnak talán nem nevezném Baráth Emőke hárfakíséretes Winterreise-előadását, mert a #meetoo kampány és a gender szak betiltásának légkörében az ötlet tulajdonképpen kézenfekvő, benne van a levegőben.

Valószínűleg nagyobbat szólt 1940-ben, amikor Lotte Lehmnann szoprán a nők közül elsőként énekelte lemezre Schubert Téli utazását, de talán még 1988-ban is polgárpukkasztásnak számított, hogy két mezzoszoprán díva, Christa Ludwig és Brigitte Fassbaender is végigbolyongta a szerelemben csalódott férfiak által szélesre taposott, fagyos ösvényt.

Schubert eredetileg tenor hangra komponálta Wilhelm Müller 24 versből álló ciklusát, de a Winterreise már közvetlenül a születése után elbaritonizálódott, sőt elbasszusodott. Mintha a tenorok nem mertek volna elég mélyre ereszkedni a dalok sötét tárnáiban. Amikor Dietrich Fischer-Dies­kau, a ciklus máig meghatározó interpretátora A Schubert-dalok nyomában című letehetetlen könyvében azt írja, hogy a Winterreise „bénító hatást gyakorol arra, aki hallja”, tulajdonképpen az előadók számára teszi jó magasra a lécet. Akárcsak Polgár László, aki szintén előadói elvárásokat fogalmaz meg, amikor kijelenti: „Nehézsége a mélység feltárása. Nagy ambitusokat, azaz széles hangterjedelmet jár be, nagy érzelmi skálán mozog, és mivel nem igazán optimista kicsengésű, nagyon nehéz előadni.”

Baráth Emőke tehát arra vállalkozik, hogy egyrészt a legmagasabb vokális színvonalon megfeleljen a kánonnak, másrészt látványosan felszámolja a darabhoz és az előadói gyakorlathoz fűződő összes elvárásunkat.

Az elsőt könnyedén teljesíti. Nem értek egyet cinikus barátommal, aki szerint Baráth csak azért vette elő a művet, hogy észrevétesse magát, és hogy bebizonyítsa, többre hivatott, mint felmondani a régizene-repertoárt. Baráth Emőke rég észre van véve, külföldön világklasszisnak számít, ismertebb, mint idehaza. Ugyanakkor az elvárásaink, berögződéseink, megszokásaink lebontása már sokkal nehezebben megy neki. De mint egy mesében, segít a hárfa.

Winterreise az első olyan dalciklus a műfaj történetében, amelyben a zongora nemcsak hűséges kutyaként kíséri gazdáját, az énekest, hanem érzékenyen rezonál a vokalistára. Már az is meglepő lett volna, ha Baráthot nő kíséri zongorán, hiszen erre sem igen találunk példát a mű diszkográfiájában. Arra végképp nem, hogy a zongora szerepét hárfára bízzák. Razvaljajeva Anasztázia jelenléte, virtuóz hangszeres tudása és érzékeny, már-már spontánnak ható reakciói archaikus zamatot visznek az előadásba, és sokat segítenek abban, hogy ne a szerelemben csalódott férfibánat, hanem az egyetemes lélek intim naplójaként „olvassuk” a művet. Baráth Emőkének nincs könnyű dolga, mert legnagyobb ellensége a rendező, Novák Eszter. Novák meglátja a dalok füzérében az operai sztorit, és nagy igyekezettel leszbikus szerelmest próbál faragni Baráth Emőkéből. Szoknyát és zakót ad rá, majd kombinéra vetkőzteti, az erotikusnak szánt hangulatot pedig megfejeli azzal, hogy a színpad hátteréül szolgáló, az emlékezés horizontját kijelölő rácsos paraván mögött időnként megsétáltatja az egykori kedvest, aki mintha Bellini Alvajárójából tévedt volna oda.

Baráth Emőke becsületesen belakja-bejárja a Solti terem piciny színpadának valamennyi négyzetméterét, ám közben világosan látszik, hogy mozgását nem a dalok érzelmi energiája vezeti, hanem a rendezői utasítások irányítják. Fekve is hibátlanul énekel, valószínűleg fejen állva is, szerencsénkre ezt nem kéri tőle Novák. A színpad kényszeredett feltérképezése már-már komikusnak hatna, ha Baráth nem állna bele teljes vokális tudásával a dalokba. Fényes, üvegpattintó szopránja a mélyebb és a középregiszterben is stabil. A drámai hangvételt olyan magasról indítja, hogy az elején kételkedem, tudja-e majd fokozni. Tudja. Ahogy a lírai és drámai közötti átmenetet is képes újabb és újabb árnyalatokkal továbbtágítani. És bár végig eminensen teljesíti a rendezői utasításokat, már az Irrlicht (Lidércfény) című dalnál elfeledteti velem a leszbikus sztorit, vokális intelligenciája felülírja a rendezés ügyetlenségeit. Néha még zavar, hogy mozog, nyugodtan állhatna egy helyben. Amikor ugyanis szimpla énekesi pózban éppen nem színészkedik, a teste valódibb színházzá válik, tébolyult lidércfények villognak a szemében. A Die Krähe (A varjú) vokális megformálásában pedig már nemcsak kacérkodik a démonival, hanem valóban eggyé válik vele. Bénító hatás? Nagy érzelmi skála? Tessék, uraim. (Na jó, azért megszólal egy mobil. Annak is megvan a maga bénító hatása.) De legtöbbünket mégiscsak Baráth ragaszt oda a székhez. Azzal, ahogy minden dalt úgy formál meg, mintha végső soron az egész ciklus az az egy dal volna. Mintha mindig ugyanazt a dalt ismételgetné. Baráth felszabadítja a Winterreisében a természet vak részvétlenségét, ezzel a történet körvonalait elmossa, és egyre növekvő feszültséggel a hangjában a létezés értelmére, minőségére, intenzitására kérdez rá. Válasza is van: a világ nem otthonunk. A Der Leiermann(A kintornás) a végső kiábrándulás hangján szólaltatja meg. Ebbe egy kicsit belehalunk. De hát az ilyen pillanatokért élünk, nem?

 

Zeneakadémia, Solti terem, október 11.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”

Kamukéró

A lakástámogatási program a Fidesz-kormányok nagy találmánya. Ha az embereknek nincs pénzük lakást venni, akkor adjunk nekik támogatott hitelt – nagyjából ez a minta huszonöt éve.

„Így változik meg a világrend”

Miért tört előre a populista jobboldal a nyugati világban, és hogyan alakította át Kelet-Európát? Milyen társadalmi változások, milyen félelmek adták a hajtóerejét, és milyen tartalékai vannak? És a liberális demokráciának? A tájhaza egyik legeredetibb politikai gondolkodóját kérdeztük.

Nemtelen helyzetben

Egy hónapja éhségsztrájkol a vizsgálati fogságban Budapesten a német szélsőbaloldali aktivista, Maja T. A német média kifogásolja az ellene folyó eljárás és fogva tartásának körülményeit.