Emlékeznek még, hogy kezdődik Homoki Nagy István 1953-as filmje, a Gyöngyvirágtól lombhullásig? Egyszerű grafikán látjuk Magyarországot, Budapestről kifut egy fehér csík, és (nyilván a 6-os út vonalán) leszalad a Gemenci-erdőig, kiírják a távolságot, 130 kilométer, a megyét (Tolna), s a két város nevét (Szekszárd, Baja), amit szinte összeköt az erdő. Ismerős, idegen, földön kívüli, mindenki tudja eztán, hol lészen kalandozásunk a következő majd' másfél órában (a film nyolcvan perc körüli).
Török Zoltán filmje a Hortobágyon kezdődik, télen, hej, mostan puszta ám igazán a puszta, és valamivel több mint ötven percen át tart; ezalatt végigéljük - néhány jómadár és víziállat, bizonyos járókelők társaságában - az évszakok körfogását. Felgyorsult ím a világ, de különösen beléptek az újabb, az 52-es, 53-ashoz képest forradalmi vagy inkább sci-fibe illő technológiák - a kétharmadnyi játékidő egy egész évszakkal több bemutatására elegendő, hisz nyilván nem tőlem fogják megtudni, mikor nyílik a gyöngyvirág.
Homoki Nagy alapművétől nem szakadunk itt el a végszóig, de nemcsak azért, hogy a technika változásait modellezzük, hanem sokkal inkább azért, mert a két mű közti oly szembeötlő különbség sokkal többet mond el az alkotói szándékok átalakulásáról és a feltételezett vagy feltételezhető befogadó igények változásáról (kivételes esetben változatlanságáról).
Szóval a Hortobágyon járunk, szürke marhák közlekednek komoly képű és illőn öltözött gulyások vezetésével, madarak marakodnak az elhullott racka tetemén, sokan vannak, a dolmányos varjú piszkoskodik a teljes konkurenciával, tekintet nélkül annak olykori látványos erőfölényére, amiből vicces mozdulatok támadnak, s némi lökdösődés. Így telik a tél a pusztán, semmi dráma, nincsenek véres vadászjelenetek, kikel a sasfiók is, mígnem kitör a busójárás, és irgum-burgum véget vet a télnek. Ne kérdezzék, hogy mi szél fútta ide - bár ez a lényeg. Mert nem fújta semmi, marad az, ahol volt eddig is, Mohácson, de ezzel a kis távolsággal Török egy fikarcnyit sem törődik. Magyarországon a busójárás jelzi a tél végét, itt az ideje, hogy ebbe a rétisas is beletörődjön a Hortobágyon. Illetve a tisztelt néző is értesüljön róla, pláne, ha német vagy francia az illető, és nem is annyira mellesleg potenciális turista.
Ennyit az összehasonlítás eleve lehetetlen voltáról: a tapasztalt természetfilmes Török a filmjét valamelyik német tévécsatorna felkérésére készítette, először Németországban és Franciaországban ment tévében, s csak aztán jutott el az Uránia moziig. A hőstörténet szerint csak pár előadást terveztek belőle a húsvét környékére, de akkora volt a siker, hogy azóta is komoly házak előtt (úgy a díszteremben, mint valamelyik kicsiben) tartják műsoron. A közönség mellett még a sajtó volt igen hálás, a Vad Magyarország olyan egyöntetűen pozitív fogadtatást kapott, mint az utóbbi időknek csak azon magyar filmjei, amelyekről a kritika már a hírük hallatán eldöntötte, hogy nagyon fogja bírni (ilyen például a Pál Adrienn vagy a Delta).
Ám mielőtt az ebből adódó tanulságokat megkísérelnénk levonni, térjünk vissza a történeteinkhez. Rögtön a térkép után úgy folytatódik a Gyöngyvirágtól lombhullásig, hogy Gemencen partra száll a vadász, tanfolyamon töltötte a telet, kiokosodott, most megmutat mindent, s nem mellesleg, hogy mire oktatta, oktatta... talán a kommunista párt? A film ma már komikusnak ható, ám kétségtelen, s a korra annyira jellemző hurráoptimista retorikája annak idején nyilván visszafogottságával tűnt ki, inkább csak hangsúlyaiban érzékelhető (a pártot is csak mi mondjuk). A Vad Magyarország téli színében, miután kicsit félrehúzódnak a gulyások, elénk lép a Fiatal Halász! ' is tán Gemencben, innentől tehát biztos a német nézőnek, hogy Magyarország egyetlen nagy nemzeti park, legfeljebb bosszankodik egy kicsit, hogyhogy nem vette észre ő mindezt, amikor a Balatonnál járt. Nemsokára lenyugodhat, bejátszik és velünk marad a Balaton is. Az átkötés a legjobb: egyik alaphősünk, s Török visszatérő kedvence, a vidra csinál valamit az élőhelyén (általában halad), mire Kulka János, a narrátor (hanghordozása leginkább a valaha teniszt közvetítő Vitrayéra emlékeztet) azt mondja, hogy mások is élvezik ám a hancúrozást a vízben! S mit látunk: a Plattenseeben önfeledten pancsikoló nyaralókat - komolyan beszélek. Ott tartottunk, hogy jön a Fiatal Halász, és vág egy léket a jégbe, majd pompás víz alatti felvételekben gyönyörködhetünk (gyönyörködésben tényleg nincs hiány), harcsák űzik az ipart. A Fiatal Halász aztán visszatér minden évszakban, mondhatni, rejtélyes okokból, mert őt is csak haladni látjuk, mint a tagadhatatlanul jó külsejű állatok túlnyomó részét, elevez erre, befigyel onnan, oszt annyi.
Török, miközben éberen ügyel a megbízója kívánalmaira, végül is kompakt módon elmeséli egy rétisas-pár gyereknevelési ügyeit, érdekes dolgokat mutat meg a balinokról, olykor fellépteti a vidráját, s fut még nála pár egyéb állat és ember is. A műegész információs értéke mindezzel együtt inkább a zérus felé tendál, de az kétségkívül szépséges képekben van megfogalmazva - e téren például nem versenyezhetne vele a Gyöngyvirágtól lombhullásig. Nincs is szükség rá, annak szépsége éppen az egészében van, nem téveszti szem elől egy pillanatra sem a néző. Ám amikor Török az eszközeivel tündököl, ismét megállnak a kések a levegőben: tudom, hogy a lassítás, gyorsítás mennyire kézenfekvő egy természetfilmben, de az ezerrel rohanó felhők már harminc éve is a semmitmondás biztos jelének számítottak.
Mindazonáltal teljesen érthető a film sikere, és minden kritikai megjegyzésünk ellenére örülünk is neki - Magyarország ugyanis nem ad pénzt természetfilmekre. Pedig épp e siker bizonyítja, hogy sokkal inkább Töröknek és kiváló társainak kellene pénzt adni, mint a pár száz nézőt vonzó játékfilmekre vagy akár a kínosabbnál kínosabb ún. közönségfilmekre. Úgy ez a film is egészen más lett volna.
Vetíti az Uránia
