Kevesen gondolhatták a London-Brighton-tengelyen mozgó Maccabeesről öt évvel ezelőtt, a Colour It In debütlemez kapcsán, hogy egyszer még fejlődőképes és fontos zenekarként fognak beszélni róluk.
Orlando Weeks és társai akkor szépen megbújtak a gyengülő brit gitárpopszíntér (magyarul: indie) másod-harmadvonalas együttesei között, és talán ezért is lepődtek meg sokan, hogy a 2009-es Wall Of Arms már komolyabb, érettebb munka lett. Talán a producerváltás okán: Stephen Streetet ugyanis Markus Dravs váltotta, a Maccabees pedig szép lassan elmozdult az Arcade Fire irányába.
Ez az irány a Given To The Wildon is megmaradt, pedig most az a Tom Goldsworthy felügyelte a munkálatokat, akiről az embernek inkább elektronikus(abb) produkciók jutnak az eszébe. Noha a zenészek David Bowie-t, Kate Busht és a Stone Rosest jelölték meg fő inspirációs forrásnak, a hallgatónak az a benyomása, hogy amit most hall, nem más, mint a Coldplay a U2-szerű stadionambíciók és az R&B-s haverok nélkül. Nyilván ez az a pont, ahol egy hipster azonnal abbahagyja a cikk olvasását, pedig szó sincs kínos hajlamokról, csupán jó hangszerelésről, izgalmas gitártémákról, jó kis dalokról, lebegős-filmzenés hangulatról és egységes színvonalról. A legtöbb szám lassan kezdődik, majd bombasztikus hömpölygésbe, pörgésbe torkollik: ilyen a fúvósokat is szerepeltető Child, a kicsit Talk Talk-os Feel To Follow, az Arcade Fire előtt maximálisan tisztelgő Go és a már most az év legjobb albumzárójának kikiáltható Grew Up At Midnight. Talán ráérünk még egy picit eltemetni a brit gitárpopot.
Fiction/Universal, 2012
