Lemez

További magyar hangok

Téveszme: Akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán; Petofi: Hanyatlás

  • Vincze Ádám
  • 2014. október 25.

Zene

Úgy látszik, valami elkezdődött az elmúlt pár évben a magyarul éneklő, vadabb rockzenekarok között is: már felnőni látszik az a generáció, amely képes átlépni a magyar dalszövegek kétklisés iskoláján – az őszinte/kőkemény lakossági és a lila bölcsészvonalon –, és egy olyan hangot megütni, amely iránymutató lehet a jövőre nézve.

A folyamat egyik vezére az Another Way, akik tavaly adtak ki hibátlan lemezt Az idő rövid története címmel, idén pedig ketten is folytatják ezt a sort.

A két zenekar közül az idén tíz­éves egri Téveszme a régebbi – eddig egyértelműen ez a négyszámos kislemez a legérettebb munkájuk. Dallamos gitárokra, sok váltásra épülő hardcore-punkról van szó, ami valahol olyasmi, mintha egy kicsit komplexebb Evergreen Terrace-t hallanánk. Szerencsére Nagy Viktor énekes felhagyott az előző lemezen (Megosztom veled, mielőtt feleslegesnek tartanám, 2011) hallható, elvetélt dallampróbálkozásokkal – ehelyett magabiztosan recsegi végig a dalokat, ahol meg szükséges, például a nyitó Rejtett Alkönyvtárban, ott vendégénekessel oldják meg az igencsak ragadósra sikerült refrént. És ez még nem is a legjobb dal a lemezen, hiszen a Téveszme politikus dalának aposztrofálható, rövid, de nagyon velős Szomjazunk, illetve a záró, több mint hétperces, zajos mini eposz, A Vész-szelídítő (Kövek III.) azok a darabok, amikre bárki büszke lehet.

A nyíregyházi Petofi (így, o-val) alig több mint másfél éve létezik, de a Hanyatlás abszolút céltudatos zenekart mutat. A zene mogorvább, tuskóbb és mélyebbre hangolt, mint a Téveszménél, de az igazi vonzerőt a komor, sötét, kilátástalanságot sugárzó, kiválóan megírt szövegek nyújtják, amiket a dalok fel­éneklésekor sikerült kellő gyűlölettel és haraggal megtölteni. Van itt két régebben felvett, de szintén erős dal (Bányák, Téltemető) és egy Petőfi Sándor-átgondolás – az Egy gondolat bánt engemet… Holttestemen át címmel –, ami annak ellenére is remekül sikerült, hogy szinte minden zenekar késztetést érez pályafutása során egy hasonló megzenésítésre, de a 99 százalékuk belebukik a feladatba. A legnagyobb viszont nem is ez, hanem a Mindegy, ki nyer, mindenki veszít, illetve a Süket fülekre talál a vallomásom: előbbi olyasfajta politikai töltetű szöveg, mint a Téveszme Szomjazunkja, és elképesztően eltalált refrénje van, az utóbbi pedig egyértelműen 2014 egyik legjobban megfogalmazott szerelmes dala. Ez a két kislemez a legerősebb dolgok közé tartozik, amik 2014-ben történtek a magyar nyelvű rockzenében.

Mindkettő elérhető a zenekarok oldalain

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.