A Blur ízig-vérig brit produkció volt, sosem tudott igazán befutni az Egyesült Államokban, a rajzfilmfigurákkal eladott Gorillaz viszont kapásból. Eredetileg nem Amerika meghódítása volt a cél: a projektet Albarn akkor hozta létre a vizuális megvalósításért felelő Jamie Hewlett-tel, amikor a Blur kezdett kifulladni; az csupán extra bónusznak számított, hogy a Gorillaz 2001-es cím nélküli első albumának elektronikusabb, hiphoposabb hangzása egyből lenyűgözött mindenkit a tengerentúlon is. A következő két lemez után (Demon Days, 2005; Plastic Beach, 2010), főleg a hosszú kihagyások és a fantasztikus sztárparádék miatt még, magasabb polcra, szinte a csúcsra került a Gorillaz, már csak az volt a kérdés, hogy hová lehet innen még továbblépni. Eleinte úgy tűnt, hogy sehová, mert 2012 környékén a két agytröszt összeveszett… De pár évvel később látványosan kibékültek, s innentől kezdve már az izgatott mindenkit, hogy kik lesznek a sztárvendégek, a projekt egyik legnagyobb erénye ugyanis éppen az, hogy olyanok szerepelnek a Gorillaz-albumokon, akik más esetben legfeljebb egy Grammy-afterpartin futnak össze.
Ahogy a korábbi albumoknál, páran most is visszautasították a felkérést, például Sade és Morrissey, de így is szinte hemzseg az album a neves közreműködőktől, szerepet kapott Noel Gallagher, Graham Coxon, Jean-Michel Jarre, Grace Jones, Danny Brown, Mavis Staples, Benjamin Clementine, de még a Zsivány Egyes birodalmi genyája, Ben Mendelsohn is.
Azt gondolnánk, hogy ilyen felállással nem is lehet hibázni, de sajnos a Humanz a Gorillaz eddigi leggyengébb munkája lett. Annyira azért így sem rossz, sőt, bővelkedik jó pár izgalmas pillanatban, de az összképen egy kicsit érződik, amit Albarn egy interjúban kotyogott el: a lineuppal tinédzser lányának akart imponálni. Mert különben a fene sem érti, hogy például minek volt szükség több dalban is autotune-ra, főleg a Gorillazzal immár triplázó De La Soul esetében, hiszen az ilyen dalokra találták ki a léptetőgombot. Igazából csak a lemez zárószáma, a Jehnny Beth énekelte We Got The Power emelkedik ki a középszerből egy olyan lemezen, ami leginkább azt üzeni, hogy az amerikai elnökválasztással ugyan a feje tetejére állt a világ, de mi inkább bulizzunk egy jót.
Kicsit sovány mondanivaló egy olyan művésztől, aki eddig futószalagon szállította a magas színvonalat, de szinte biztosra vehető, hogy ez csak rövid kisiklás.
Warner, 2017
