Lemez

Amerikai angol

Gorillaz: Humanz

Zene

Damon Albarn életművén nehéz fogást találni: akármihez nyúlt, jelentős szakmai és közönségsiker övezte, legyen szó eredeti együtteséről (Blur), szupergruppjáról (The Good, The Bad & The Queen) vagy a szólólemezéről. Na és a Gorillazról, amit nem véletlenül nevez a saját amerikai zenekarának.

A Blur ízig-vérig brit produkció volt, sosem tudott igazán befutni az Egyesült Államokban, a rajzfilmfigurákkal eladott Gorillaz viszont kapásból. Eredetileg nem Amerika meghódítása volt a cél: a projektet Albarn akkor hozta létre a vizuális megvalósításért felelő Jamie Hewlett-tel, amikor a Blur kezdett kifulladni; az csupán extra bónusznak számított, hogy a Gorillaz 2001-es cím nélküli első albumának elektronikusabb, hiphoposabb hangzása egyből lenyűgözött mindenkit a tengerentúlon is. A következő két lemez után (Demon Days, 2005; Plastic Beach, 2010), főleg a hosszú kihagyások és a fantasztikus sztárparádék miatt még, magasabb polcra, szinte a csúcsra került a Gorillaz, már csak az volt a kérdés, hogy hová lehet innen még továbblépni. Eleinte úgy tűnt, hogy sehová, mert 2012 környékén a két agytröszt összeveszett… De pár évvel később látványosan kibékültek, s innentől kezdve már az izgatott mindenkit, hogy kik lesznek a sztárvendégek, a projekt egyik legnagyobb erénye ugyanis éppen az, hogy olyanok szerepelnek a Gorillaz-albumokon, akik más esetben legfeljebb egy Grammy-afterpartin futnak össze.

Ahogy a korábbi albumoknál, páran most is visszautasították a felkérést, például Sade és Morrissey, de így is szinte hemzseg az album a neves közreműködőktől, szerepet kapott Noel Gallagher, Graham Coxon, Jean-Michel Jarre, Grace Jones, Danny Brown, Mavis Staples, Benjamin Clementine, de még a Zsivány Egyes birodalmi genyája, Ben Mendelsohn is.

Azt gondolnánk, hogy ilyen felállással nem is lehet hibázni, de sajnos a Humanz a Gorillaz eddigi leggyengébb munkája lett. Annyira azért így sem rossz, sőt, bővelkedik jó pár izgalmas pillanatban, de az összképen egy kicsit érződik, amit Albarn egy interjúban kotyogott el: a lineuppal tinédzser lányának akart imponálni. Mert különben a fene sem érti, hogy például minek volt szükség több dalban is autotune-ra, főleg a Gorillazzal immár triplázó De La Soul esetében, hiszen az ilyen dalokra találták ki a léptetőgombot. Igazából csak a lemez zárószáma, a Jehnny Beth énekelte We Got The Power emelkedik ki a középszerből egy olyan lemezen, ami leginkább azt üzeni, hogy az amerikai elnökválasztással ugyan a feje tetejére állt a világ, de mi inkább bulizzunk egy jót.

Kicsit sovány mondanivaló egy olyan művésztől, aki eddig futószalagon szállította a magas színvonalat, de szinte biztosra vehető, hogy ez csak rövid kisiklás.

Warner, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.