Interjú

„Utána az ego”

David Yengibarian harmonikaművész, zeneszerző

Zene

Az örmény születésű zenész 1995-ben, 19 évesen került Magyarországra, azóta rendszeres szereplője a hazai klubéletnek: szólóban és saját triójával. Legközelebb a Kaukázus kincseit bemutató Pont Fesztiválon koncertezik, ennek apropóján beszélgettünk.

Magyar Narancs: Miért pont a harmonika lett a hangszered?

David Yengibarian: Anyukám, akinek már a hasában is hallottam a harmonika hangját, 9 vagy 10 évesen adta először a kezembe a hangszert, hogy próbáljam ki. Már ekkor megtetszett az összetett felépítése, hogy két kézzel két különböző dolgot kell csinálni rajta. Először persze még nem értettem, hogyan működik, egyszerűen csak magával ragadott a látvány és a hangzás. Egy ideig ő is tanított, de később egyre kevésbé értettünk egyet a zenei világban: ahogy nőtt az önbizalmam és a céltudatosságom, már saját elképzeléseim voltak a dallamokról. Beadtak zeneiskolába harmonika szakra, onnan magántanárhoz kerültem, 19 évesen pedig Budapestre. Itt is többektől tanultam, jártam jazz szakra is, de zenei végzettséget nem szereztem.

MN: Hogyan jellemeznéd az örmény népzenét?

DY: A zene nálunk harcot, imádkozást, vigaszt, reményt jelent. Hosszú, tekervényes, fájdalmas utat járt be, ami meg is mutatkozik mind a zenei fortepianókban vagy pianofortékban (vagyis a halk és hangos részek váltakozásában – L. D.), mind a táncmozdulatokban. Nagy szerepe van a vallási énekeknek is. Szavakkal ezt nagyon nehéz megfogalmaznom, mivel nem vagyok zenekritikus, nem feladatom elemezni.

MN: Egyik példaképednek Astor Piazzollát tartod. Mi fogott meg a munkásságában?

DY: Olyan nekem, mint egy láthatatlan film: ha hallgatom, nemcsak hallom, de meg is elevenedik előttem a történet, a dráma a hosszú, kinyújtott hangokban…

MN: Lehetséges, hogy valakire a te zenéd is hasonló hatással van?

DY: Nincs olyan, hogy „az én zeném”, a zene mindig nagyobb, mint én, még akkor is, ha én szereztem: egy felsőbbrendű, láthatatlan élőlény. Először a zene, utána az ego, ez a helyes sorrend. Az előadó csak egy eszköz, ideális esetben egy közvetítő: akkor tud közvetíteni, ha sikerül rákapcsolódnia a zenére, és a hangszerén keresztül átadnia a hallgatóknak azokat a magasabb rendű rezgéseket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.