Vajda Gergely

Zene hetilapra

Miért nincs zenei Nobel-díj?

Egotrip

Van. Vagyis, hát… A „zenei Nobel-díjnak” is nevezett Polar Music Prize-t Stig „Stikkan” Anderson dalszerző, az ABBA együttes egykori producere alapította 1989-ben. 

A svéd kémikus és feltaláló 1895-ös keltezésű végrendelete alapján létrehozott Nobelprisettől mintegy száz évvel lemaradva (az első díjakat az alapító halála után öt évvel, 1901-ben osztották ki) a Svéd Királyi Zeneakadémia 1997-ben elhunyt tagja a Nobeléhez hasonló nagy presztízsű trófeát szeretett volna létrehozni.

A Polar-díjat minden év június 9-én Károly Gusztáv svéd király adja át, mégpedig mindig kettő kitüntetettnek, egy klasszikus és egy popzenésznek. Anderson szándéka szerint a díjat együttesek és intézmények is elnyerhetik, amennyiben eredményeikkel hozzájárulnak a zene és/vagy a zenei élet fejlődéséhez. Álljon itt néhány érdekes páros az elmúlt évekből. Elsőként (1992) a három balti államot – Észtország, Lettország és Litvánia – közösen, valamint Sir Paul McCartney-t díjazták. Msztyiszlav Rosztropovics (1927–2007), a Szlava becenéven is ismert csellista-karmester Elton Johnnal, Ravi Shankar (1920–2012) pedig az R&B atyjával, Ray Charlesszal (1930–2004) állt párba 1995-ben, illetve 1996-ban. Amennyiben Shankar klasszikus zenésznek számít (ez a mi nyugati, joggal részrehajlónak minősíthető perspektívánkból legalábbis kérdéses), úgy az sem lehet meglepő, hogy 2003-ban Keith Jarrett jazz-zongorista nyert mind a két kategóriában. Gyönyörű párosításnak tartom a 2004-est, amikor a nagy magyar avantgárd szerző, Ligeti György és minden idők egyik leghíresebb bluesgitárosa, B. B. King (1925–2015) kapták a Polart. Aztán ők következtek: Renée Fleming és a Pink Floyd (2008), Ennio Morricone és Björk (2010), Yo-Yo Ma és Paul Simon (2012), Wayne Shorter (most már biztos, hogy a jazz is klasszikus műfaj) és Sting (2017) után az afgán nemzeti zenei intézet (amely 2021 augusztusában, a talibán hatalomátvételtől való félelem miatt bezárta kapuit), valamint annak alapítója, Ahmad Naser Sarmast etnomuzikológus és a Metallica (2018). A legutóbbi (2020), a Covid-helyzet miatt egy évvel elhalasztott átadáson Anna Netrebko opera-énekesnő és Diane Warren popénekes-dalszerző álltak egymás mellett, igaz, akkor is csak virtuálisan.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)