Dacára a ténynek, hogy a mű 1845-ös ősbemutatóját pont a Scalában tartották, az operajátszás milánói fellegvára nem igazán kultiválta a múltban az orléans-i szűzről szóló Verdi-operát. Másfél évszázados kihagyást követően, 2015 decemberében tért vissza ott a repertoárba a Giovanna d’Arco, hála a harcos francia szent szerepét ekkor már két esztendeje a sajátjának érző Anna Netrebkónak, valamint az intézmény feletti uralmat formálisan éppen a 2015/2016-os szezon legelső premierjével átvevő Riccardo Chailly elkötelezettségének. A sokáig mellőzött opera iránti affinitásukról korábban mindketten emlékezetes bizonyságot adtak már: Netrebko egy salzburgi koncertszerű előadás felvétele, a nagyszerű karmester pedig egy felfedeztető erejű, 1989-es bolognai produkció révén, az utóbbi rendezője amúgy Werner Herzog volt. Most Netrebko és Chailly együttműködése is meggyőzően érvel a Giovanna d’Arco értéke mellett: a címszereplői jelenlét és szólam egzaltáltságát az orosz szoprán perfekt technikával és igazi nagy lélek módjára érzékelteti, és jól érvényesülnek azok a szakaszok is, amelyek az udvari légkörű Verdi-operák, az Ernani, sőt, a Don Carlos ceremoniális hangját előlegezik. Az előadás legnagyobb áldozatát a VII. Károly francia királyt megformáló Francesco Meli vállalja: a mai olasz tenormezőny talán legmegbízhatóbb tagja tetőtől talpig aranyszínűre kimázolva, a harmadik-negyedik felvonás során meg egyenesen lovas szobor gyanánt teljesíti Moshe Leiser és Patrice Caurier – nagyobbára igen mutatós, habár korántsem kikezdhetetlen ízlésű – közös rendezését. Persze azért a szüntelenül démoni vízióktól gyötört Netrebkónak is megvan a maga keresztje, méghozzá a szó szoros értelmében: a harmadik felvonásban személyesen Jézus Krisztus hozza be számára a színpadra ezt a túlméretezett kelléket, amelyből azután a felvonás végére, kézenfekvően leleményes ötlettel, a máglya cölöpje válik.
Decca DVD, 2018
