Hangadó melléklet - lemez

Vilde Frang: Mozart

  • - csk -
  • 2015. június 14.

Zene

A norvég hegedűművésznő még csak huszonkilenc éves, de már jó párszor találkozhattunk vele. Játszotta a Müpában Sibelius Hegedűversenyét a Philharmonia Zenekarral, többször is meghívást kapott a Kaposfest kamarazenei eseményeire, nemrég pedig a Zeneakadémián lépett fel az Amsterdam Sinfonietta kíséretével, Mozart A-dúr hegedűversenyének (K. 219) szólistájaként. Pár nappal e fellépés előtt jelent meg Mozart-lemeze, amelyen szintén hegedűversenyeket ad elő, köztük az említett A-dúrt is – mellette a B-dúr koncert (K. 207) és az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364) fért még a korongra. Utóbbiban a brácsaszólót Maxim Rysanov játssza, az Arcangelo kamarazenekart az a Jonathan Cohen vezényli, akit szintén üdvözölhetett már a Kaposfest közönsége. A törékeny alkatú, nád­szálkarcsú Frangban annyi energia feszül, hogy azt ránézésre az ember el se hinné. Virtuóz hegedűs, pompás technikával, sokszínű hang­gal – ezt már bemutatkozásakor, a Sibelius-hegedűversenyt hallgatva is megállapíthattuk. A Mozart-versenyművekben sem adja föl a virtuóz közelítésmóddal együtt járó reprezentatív zenélésmódot, amely tele van dinamizmussal és impulzivitással. Sodró tempók a saroktételekben, pergő tizenhatodok, olykor a hirtelen felcsapó indulat erős hangsúlyai. De – és ez a legfon­tosabb – ettől még nem veszi át
a hangszeres bravúr a főszerepet. Vilde Frang nem technikai fenomén, hanem érzékeny muzsikus, aki a Mozart-versenyművekben a kamarazenei magatartás követelményeit sem felejti el: élénk, intellektuális és játékos párbeszéd a zenekarral, az apró részletek felé forduló figyelem. Az ukrán Maxim Rysanov (1978) méltó partner, ketten együtt mély és tartalmas előadásban varázsolják elénk a sinfonia concertante csodáját. Jonathan Cohen jóvoltából az Arcangelo alkalmazkodón, pontosan és üdén kísér.

Warner Classics

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.