Volt egy gyűrűje - Debussy: Pelléas és Mélisande (koncert)

  • Molnár Szabolcs
  • 2007. június 21.

Zene

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni.

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni. Tankönyvszerű leegyszerűsítéssel: nagyjából ez meg is történt, ám az élet szerencsére ennél invenciózusabban forgatja a zenetörténet kerekét. Sohasem derül fény a történelem minden trükkjére, de azt az érzést mindenki ismeri, amikor a dolgok hirtelen, egy pillanatra teljesen tiszta, kristályosan koherens képpé merevednek, minden apró elem a helyére kerül, a lehetséges leírás logikailag is ellentmondásmentesnek tűnik. A folytatás is mindenkinek ismerős, mihelyt rögzíteni próbáljuk a képet, azonnal elhomályosodik, zavaros lesz, kaotikusabb, mint korábban. Kocsis Zoltán szenzációs színvonalon vezényelte el Debussy egyetlen operáját, hallgatósága pedig mit tehetett volna, elhitte, hogy Wagner-Debussy-ügyben mindent tökéletesen tisztán lát.

Emlékezetembe idéződött, hogy Wagner 1878-ban, túl a Ringen és a Trisztánon, a láthatatlan színházról beszélt, ahol nincsen smink, kosztüm, talán még színészek se nagyon, mert minden, ami reálisan színpadivá válik, az elvesz a zene komplexitásából, a megvalósult előadás nemcsak elszegényíti, de még meg is hamisítja az eredeti művet. Carl Dahlhaus úgy értelmezte Wagner színházat illető "dühödt undorát", hogy az általa "megálmodott színház legbensőbb lényege a szimfónia". E felismerés kamatoztatására Wagnernek csak egyetlen mű megírására maradt elegendő ideje, ez pedig a Parsifal. Láttuk tavaly, hogy a darab egész jól megvan színház nélkül (Érted, amit láttál?, Magyar Narancs, 2006. június 15.).

Köztudott, hogy a Pelléas és Mélisande a szerzői intenció szerint anti-Trisztán; miként az is, hogy a Musicien Francais (azaz maga Debussy) a német zenei hegemónia (ki más szimbolizálhatná érzékletesebben, mint éppen Wagner) ellenében sajátosan francia lelkületű, a francia hagyományokban gyökerező zenei stílus megteremtésének szolgálatába állította zsenijét. Az is ismert, hogy Debussy mennyire ragaszkodott operájának színpadvilágához, és mennyire tartott a mű koncertszerű előadásától. Pedig a Pelléas és Mélisande a színháztalanított opera legzseniálisabban megírt egyede, éppen olyan, amilyet Wagner vizionált. Lám-lám, az idol megtagadásának az a legjobb módja, ha saját pályáján verjük agyon.

Debussy tudatosan ment át a másik fél pályájára. Sorolhatnánk a szüzsé finom utalásait, például Mélisande elveszti gyűrűjét, és amikor Golaud ezt "nehezményezi", magából kikelve sziszegi, hogy "milyen fontos volt neki a gyűrű". Hogy miért, azt Debussytől nem tudjuk meg. Vagy itt van Trisztán és Izolda örökös vágya, hogy mindig sötét legyen, amit Debussy teljesít is: ebben az operában - súlyos zenei következményei lesznek - mindig sötét van. (Debussy pompás várbelsőket, parkokat, barlangokat, föld alatti alagutakat képzelt el, miközben lekapcsoltatja a lámpákat. Észbontó!) Ám, hogy a sötét mit takar el, az titok; ráadásul az "ajándékba kapott" diszkrét homály mérhetetlenül nyomasztja Mélisande-ot. Debussy jó érzékkel fedezte fel Maeterlinck szimbólumokkal terhelt darabjában a zenedrámai potenciált, valószínű, hogy az anyag az idősödő Wagnert is zongorához parancsolta volna. Az első két felvonásban - mintha egy Bergman-filmet látnánk - gyakran érezzük úgy, hogy a történetmesélés szempontjából nem a legjellegzetesebb epizódokat látjuk, nem a leginformatívabb dialógusokat halljuk. Mintha a kamera véletlenszerűen pillantana be egy család életébe. Mindenki halkan beszél, mindenki viselkedik. Persze az érzékenyebbje sejti, hogy valami nincs rendben. Egy-egy felcsattanó szó, egy dühödt kitörés ebben a nyomasztóan pianissimóra hangolt, rosszul világított, tágasnak mondott, de rendkívül szűk világban a verbális agresszió legdurvább megnyilvánulásának hat. Az embernek összeugrik a gyomra, látja maga előtt a síró gyerek arcát, akit nem ütöttek meg, csak kiabálnak vele. Ezt a "valami nincs rendben" világot teríti Debussy a szereplők mögé, a szereplők alá, tiszta, szimfonikus stílusban. Díszlet és jelmez nélkül. Így válik a francia muzsikus Wagner legnagyobb tanítványává. Ezt a historice meglehetősen labilis megállapítást csodaként élhette át a Pelléas és Mélisande koncertszerű előadásának közönsége.

A zenekar a sötét ezer árnyalatában muzsikált. Kocsis két hete Debussy zenekari Noktürnjeit, egy hete pedig Debussy-kamaraműveket, illetve zongoraművekből készített átiratokat játszatott muzsikusaival, nyilván pedagógiai hátsó szándékkal. Az a két koncert nem utalt egyértelműen arra, hogy a Pelléasban ilyen csodának leszünk majd fültanúi. S meglepő volt a nyugodtság, amivel Kocsis kezelte a tempókat, a tágas léptéket, a hatásszüneteket, miként az is, hogy a határozott olvasatokra törekvő Kocsis vezettette magát a félszavakkal operáló dramaturgiával.

Fantasztikus, bergmani értelemben is tökéletes színész-énekes alakította a megtébolyodó herceget, Golaud-t. Vincent Le Texier a figura pszichikai összeomlásának históriáját megdöbbentő naturalizmussal jelenítette meg, tökéletesen kiiktatta azt a körülményt, hogy "kamera előtt" éli életét. Gérard Théruel mint Pelléas - a megrajzolható ifjabbik hercegéhez képest - hangban érettebb, sötétebb és mélyebb volt. Az aggastyán Arkel szerepében egy igen fiatal énekes, Jérome Varnier lepett meg. Meláth Andrea (Geneviéve) sem zeneileg, sem szövegejtésben nem maradt a francia társak színvonala alatt. Egyedül az zavart, hogy Juliette Galstian (Mélisande) nem vett tudomást arról, hogy Debussy és Kocsis eltüntette a színpadot.

Művészetek Palotája, június 16.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.