Volt egy gyűrűje - Debussy: Pelléas és Mélisande (koncert)

  • Molnár Szabolcs
  • 2007. június 21.

Zene

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni.

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni. Tankönyvszerű leegyszerűsítéssel: nagyjából ez meg is történt, ám az élet szerencsére ennél invenciózusabban forgatja a zenetörténet kerekét. Sohasem derül fény a történelem minden trükkjére, de azt az érzést mindenki ismeri, amikor a dolgok hirtelen, egy pillanatra teljesen tiszta, kristályosan koherens képpé merevednek, minden apró elem a helyére kerül, a lehetséges leírás logikailag is ellentmondásmentesnek tűnik. A folytatás is mindenkinek ismerős, mihelyt rögzíteni próbáljuk a képet, azonnal elhomályosodik, zavaros lesz, kaotikusabb, mint korábban. Kocsis Zoltán szenzációs színvonalon vezényelte el Debussy egyetlen operáját, hallgatósága pedig mit tehetett volna, elhitte, hogy Wagner-Debussy-ügyben mindent tökéletesen tisztán lát.

Emlékezetembe idéződött, hogy Wagner 1878-ban, túl a Ringen és a Trisztánon, a láthatatlan színházról beszélt, ahol nincsen smink, kosztüm, talán még színészek se nagyon, mert minden, ami reálisan színpadivá válik, az elvesz a zene komplexitásából, a megvalósult előadás nemcsak elszegényíti, de még meg is hamisítja az eredeti művet. Carl Dahlhaus úgy értelmezte Wagner színházat illető "dühödt undorát", hogy az általa "megálmodott színház legbensőbb lényege a szimfónia". E felismerés kamatoztatására Wagnernek csak egyetlen mű megírására maradt elegendő ideje, ez pedig a Parsifal. Láttuk tavaly, hogy a darab egész jól megvan színház nélkül (Érted, amit láttál?, Magyar Narancs, 2006. június 15.).

Köztudott, hogy a Pelléas és Mélisande a szerzői intenció szerint anti-Trisztán; miként az is, hogy a Musicien Francais (azaz maga Debussy) a német zenei hegemónia (ki más szimbolizálhatná érzékletesebben, mint éppen Wagner) ellenében sajátosan francia lelkületű, a francia hagyományokban gyökerező zenei stílus megteremtésének szolgálatába állította zsenijét. Az is ismert, hogy Debussy mennyire ragaszkodott operájának színpadvilágához, és mennyire tartott a mű koncertszerű előadásától. Pedig a Pelléas és Mélisande a színháztalanított opera legzseniálisabban megírt egyede, éppen olyan, amilyet Wagner vizionált. Lám-lám, az idol megtagadásának az a legjobb módja, ha saját pályáján verjük agyon.

Debussy tudatosan ment át a másik fél pályájára. Sorolhatnánk a szüzsé finom utalásait, például Mélisande elveszti gyűrűjét, és amikor Golaud ezt "nehezményezi", magából kikelve sziszegi, hogy "milyen fontos volt neki a gyűrű". Hogy miért, azt Debussytől nem tudjuk meg. Vagy itt van Trisztán és Izolda örökös vágya, hogy mindig sötét legyen, amit Debussy teljesít is: ebben az operában - súlyos zenei következményei lesznek - mindig sötét van. (Debussy pompás várbelsőket, parkokat, barlangokat, föld alatti alagutakat képzelt el, miközben lekapcsoltatja a lámpákat. Észbontó!) Ám, hogy a sötét mit takar el, az titok; ráadásul az "ajándékba kapott" diszkrét homály mérhetetlenül nyomasztja Mélisande-ot. Debussy jó érzékkel fedezte fel Maeterlinck szimbólumokkal terhelt darabjában a zenedrámai potenciált, valószínű, hogy az anyag az idősödő Wagnert is zongorához parancsolta volna. Az első két felvonásban - mintha egy Bergman-filmet látnánk - gyakran érezzük úgy, hogy a történetmesélés szempontjából nem a legjellegzetesebb epizódokat látjuk, nem a leginformatívabb dialógusokat halljuk. Mintha a kamera véletlenszerűen pillantana be egy család életébe. Mindenki halkan beszél, mindenki viselkedik. Persze az érzékenyebbje sejti, hogy valami nincs rendben. Egy-egy felcsattanó szó, egy dühödt kitörés ebben a nyomasztóan pianissimóra hangolt, rosszul világított, tágasnak mondott, de rendkívül szűk világban a verbális agresszió legdurvább megnyilvánulásának hat. Az embernek összeugrik a gyomra, látja maga előtt a síró gyerek arcát, akit nem ütöttek meg, csak kiabálnak vele. Ezt a "valami nincs rendben" világot teríti Debussy a szereplők mögé, a szereplők alá, tiszta, szimfonikus stílusban. Díszlet és jelmez nélkül. Így válik a francia muzsikus Wagner legnagyobb tanítványává. Ezt a historice meglehetősen labilis megállapítást csodaként élhette át a Pelléas és Mélisande koncertszerű előadásának közönsége.

A zenekar a sötét ezer árnyalatában muzsikált. Kocsis két hete Debussy zenekari Noktürnjeit, egy hete pedig Debussy-kamaraműveket, illetve zongoraművekből készített átiratokat játszatott muzsikusaival, nyilván pedagógiai hátsó szándékkal. Az a két koncert nem utalt egyértelműen arra, hogy a Pelléasban ilyen csodának leszünk majd fültanúi. S meglepő volt a nyugodtság, amivel Kocsis kezelte a tempókat, a tágas léptéket, a hatásszüneteket, miként az is, hogy a határozott olvasatokra törekvő Kocsis vezettette magát a félszavakkal operáló dramaturgiával.

Fantasztikus, bergmani értelemben is tökéletes színész-énekes alakította a megtébolyodó herceget, Golaud-t. Vincent Le Texier a figura pszichikai összeomlásának históriáját megdöbbentő naturalizmussal jelenítette meg, tökéletesen kiiktatta azt a körülményt, hogy "kamera előtt" éli életét. Gérard Théruel mint Pelléas - a megrajzolható ifjabbik hercegéhez képest - hangban érettebb, sötétebb és mélyebb volt. Az aggastyán Arkel szerepében egy igen fiatal énekes, Jérome Varnier lepett meg. Meláth Andrea (Geneviéve) sem zeneileg, sem szövegejtésben nem maradt a francia társak színvonala alatt. Egyedül az zavart, hogy Juliette Galstian (Mélisande) nem vett tudomást arról, hogy Debussy és Kocsis eltüntette a színpadot.

Művészetek Palotája, június 16.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.