Volt egy gyűrűje - Debussy: Pelléas és Mélisande (koncert)

  • Molnár Szabolcs
  • 2007. június 21.

Zene

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni.

Egy zeneileg pazar Wagner-hétvége után (lásd: A gyűrű fele, Magyar Narancs, 2007. június 14.) az ember könnyen levonja a zenetörténeti tanulságot: a wagneri zenedráma meghaladhatatlan csúcs, innentől csak antiwagneriánus operát lehet (illetve érdemes) írni. Tankönyvszerű leegyszerűsítéssel: nagyjából ez meg is történt, ám az élet szerencsére ennél invenciózusabban forgatja a zenetörténet kerekét. Sohasem derül fény a történelem minden trükkjére, de azt az érzést mindenki ismeri, amikor a dolgok hirtelen, egy pillanatra teljesen tiszta, kristályosan koherens képpé merevednek, minden apró elem a helyére kerül, a lehetséges leírás logikailag is ellentmondásmentesnek tűnik. A folytatás is mindenkinek ismerős, mihelyt rögzíteni próbáljuk a képet, azonnal elhomályosodik, zavaros lesz, kaotikusabb, mint korábban. Kocsis Zoltán szenzációs színvonalon vezényelte el Debussy egyetlen operáját, hallgatósága pedig mit tehetett volna, elhitte, hogy Wagner-Debussy-ügyben mindent tökéletesen tisztán lát.

Emlékezetembe idéződött, hogy Wagner 1878-ban, túl a Ringen és a Trisztánon, a láthatatlan színházról beszélt, ahol nincsen smink, kosztüm, talán még színészek se nagyon, mert minden, ami reálisan színpadivá válik, az elvesz a zene komplexitásából, a megvalósult előadás nemcsak elszegényíti, de még meg is hamisítja az eredeti művet. Carl Dahlhaus úgy értelmezte Wagner színházat illető "dühödt undorát", hogy az általa "megálmodott színház legbensőbb lényege a szimfónia". E felismerés kamatoztatására Wagnernek csak egyetlen mű megírására maradt elegendő ideje, ez pedig a Parsifal. Láttuk tavaly, hogy a darab egész jól megvan színház nélkül (Érted, amit láttál?, Magyar Narancs, 2006. június 15.).

Köztudott, hogy a Pelléas és Mélisande a szerzői intenció szerint anti-Trisztán; miként az is, hogy a Musicien Francais (azaz maga Debussy) a német zenei hegemónia (ki más szimbolizálhatná érzékletesebben, mint éppen Wagner) ellenében sajátosan francia lelkületű, a francia hagyományokban gyökerező zenei stílus megteremtésének szolgálatába állította zsenijét. Az is ismert, hogy Debussy mennyire ragaszkodott operájának színpadvilágához, és mennyire tartott a mű koncertszerű előadásától. Pedig a Pelléas és Mélisande a színháztalanított opera legzseniálisabban megírt egyede, éppen olyan, amilyet Wagner vizionált. Lám-lám, az idol megtagadásának az a legjobb módja, ha saját pályáján verjük agyon.

Debussy tudatosan ment át a másik fél pályájára. Sorolhatnánk a szüzsé finom utalásait, például Mélisande elveszti gyűrűjét, és amikor Golaud ezt "nehezményezi", magából kikelve sziszegi, hogy "milyen fontos volt neki a gyűrű". Hogy miért, azt Debussytől nem tudjuk meg. Vagy itt van Trisztán és Izolda örökös vágya, hogy mindig sötét legyen, amit Debussy teljesít is: ebben az operában - súlyos zenei következményei lesznek - mindig sötét van. (Debussy pompás várbelsőket, parkokat, barlangokat, föld alatti alagutakat képzelt el, miközben lekapcsoltatja a lámpákat. Észbontó!) Ám, hogy a sötét mit takar el, az titok; ráadásul az "ajándékba kapott" diszkrét homály mérhetetlenül nyomasztja Mélisande-ot. Debussy jó érzékkel fedezte fel Maeterlinck szimbólumokkal terhelt darabjában a zenedrámai potenciált, valószínű, hogy az anyag az idősödő Wagnert is zongorához parancsolta volna. Az első két felvonásban - mintha egy Bergman-filmet látnánk - gyakran érezzük úgy, hogy a történetmesélés szempontjából nem a legjellegzetesebb epizódokat látjuk, nem a leginformatívabb dialógusokat halljuk. Mintha a kamera véletlenszerűen pillantana be egy család életébe. Mindenki halkan beszél, mindenki viselkedik. Persze az érzékenyebbje sejti, hogy valami nincs rendben. Egy-egy felcsattanó szó, egy dühödt kitörés ebben a nyomasztóan pianissimóra hangolt, rosszul világított, tágasnak mondott, de rendkívül szűk világban a verbális agresszió legdurvább megnyilvánulásának hat. Az embernek összeugrik a gyomra, látja maga előtt a síró gyerek arcát, akit nem ütöttek meg, csak kiabálnak vele. Ezt a "valami nincs rendben" világot teríti Debussy a szereplők mögé, a szereplők alá, tiszta, szimfonikus stílusban. Díszlet és jelmez nélkül. Így válik a francia muzsikus Wagner legnagyobb tanítványává. Ezt a historice meglehetősen labilis megállapítást csodaként élhette át a Pelléas és Mélisande koncertszerű előadásának közönsége.

A zenekar a sötét ezer árnyalatában muzsikált. Kocsis két hete Debussy zenekari Noktürnjeit, egy hete pedig Debussy-kamaraműveket, illetve zongoraművekből készített átiratokat játszatott muzsikusaival, nyilván pedagógiai hátsó szándékkal. Az a két koncert nem utalt egyértelműen arra, hogy a Pelléasban ilyen csodának leszünk majd fültanúi. S meglepő volt a nyugodtság, amivel Kocsis kezelte a tempókat, a tágas léptéket, a hatásszüneteket, miként az is, hogy a határozott olvasatokra törekvő Kocsis vezettette magát a félszavakkal operáló dramaturgiával.

Fantasztikus, bergmani értelemben is tökéletes színész-énekes alakította a megtébolyodó herceget, Golaud-t. Vincent Le Texier a figura pszichikai összeomlásának históriáját megdöbbentő naturalizmussal jelenítette meg, tökéletesen kiiktatta azt a körülményt, hogy "kamera előtt" éli életét. Gérard Théruel mint Pelléas - a megrajzolható ifjabbik hercegéhez képest - hangban érettebb, sötétebb és mélyebb volt. Az aggastyán Arkel szerepében egy igen fiatal énekes, Jérome Varnier lepett meg. Meláth Andrea (Geneviéve) sem zeneileg, sem szövegejtésben nem maradt a francia társak színvonala alatt. Egyedül az zavart, hogy Juliette Galstian (Mélisande) nem vett tudomást arról, hogy Debussy és Kocsis eltüntette a színpadot.

Művészetek Palotája, június 16.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.