Zamballarana: Carnavale 1997-ben, amikor a Zamballarana megalakult, a korzikai polifonikus énekhagyomány már túlesett egy vérátömlesztésen, de új hullámának igazi frissességét ez a társaság jelentette. Ami persze több mint elvárható attól, aminek a neve "elragadóan démonikus nő". Tudják, akibe azonnal bele kell dögleni. Mit lehet ilyenkor tenni? A Zamballarana azt gondolta, hogy korzikai alapjaira ráépíti mindazt, ami személyes, és mindazt, ami a világ más tájairól vonzza. Legyen az dzsessz vagy rock, keleti vagy latin, rettenetes súlyú vagy populáris muzsika. Mint kiderült, helyesen gondolta, hiszen anélkül jutott el ötödik albumáig, hogy a gyanús benyomást keltő "fúzió" kifejezést az eszünkbe juttatta volna. Lehetett bármily színes, sosem volt az övé "összeollózott" muzsika. Ennyit elöljáróban. "Breaking" hírként pedig annyit, hogy az ötből a még meleg Carnavale a csúcs, egyfelől összegezve, másrészt megtoldva az eddigieket. Összegezve a vokálist és az instrumentálist, a korzikait és a balkánit + klezmert + orientálist, a halálosan szívszorítót és a szórakoztatót, megtoldva pedig egy másik harmonikással is, hogy azokra még hangsúlyosabb szerep háruljon a varázslásban. Ez bizony csúcsminőség, és nem csak az ismétlés kedvéért mondom. (Casa Editions, 2012)
Mokoomba: Rising Tide Zimbabwe és Zambia határán, ahol a madár is csak a Viktória-vízesés kedvéért jár, 2001-ben alakult meg a Mokoomba zenekar. A tonga népcsoport hagyományán alapuló társaság válogatás nélkül szemezgetett a modern afrikai tánczenék vívmányaiból, és már 2004-ben megjelentetett egy albumot (The First of Koomboka), de annak még nem jutott el a híre Európáig. Ahhoz 2008-ban meg kellett nyerniük a Music Crossroads fesztivált, aminek következtében egyre több nemzetközi meghívást kaptak, majd rájuk kattant a Zap Mamából ismerős Manou Gallo is. Az ő (produceri) ténykedésével látott napvilágot a Rising Tide, egy rakás fúvós, ütős és pengetős közreműködésével.
Ez az intenzív vendégjárás korántsem csak jelkép vagy marketingfogás az albumon. Alapjáraton ugyanis csak gitárokat, dobokat és billentyűt használ a csapat, ami buliban nyilván oké, de az elmélyüléshez sovány. Márpedig a Mokoomba a totális Afrikára hajaz spirituálisan is. És hát több mint macerás Maliról beszélni egy kora vagy djembe beiktatása nélkül. Így azonban mindjárt más. Lényeg a lényeg: azonnal leesik az áll, ez a tök ismeretlen banda szinte minden számban átütő erővel és hitelességgel nyomja a maga pánafrikai tánczenéjét, megfejelve raggával, latinnal, elektronikával, bármivel. Olyan szólóénekessel (Mathias Muzaza) és olyan kórussal, ami párját ritkítja abban a páratlanul vokális déli világban. (Zig Zag World/NarRator Records, 2012)
Romengo: Kétháné Erről a lemezről egy év késéssel írok, és ez roppant blamázs - már csak az lenne kínosabb, ha inkább elsunnyognám végül. De hogyan is sunnyoghatnék, ha egyszer az utóbbi tíz év egyik legjelentősebb roma albumára találtam. A Romengo együttes gyökerei a kilencvenes évek közepéig nyúlnak vissza. Lakatos Mónika énekesnő és a gitáros Rostás Mihály "Mazsi" a Holdvilág Színházban kezdte pályafutását, és együtt szerepeltek a 96-os Ki mit tud?-on is, melyet Mónika nyert meg a népzenében. Három év múlva az akkor induló Romano Dromhoz csatlakoztak, majd Lakatos János "Guszti" kannással 2004-ben megalakították a Romengót. Aztán a hegedűs Kovács Mihály és a bőgős Novák Csaba is beszállt.
A Romengo az oláh cigány hagyományon alapuló cigányzenét játssza - azt a fajtát, amit a nyolcvanas években a Kalyi Jag művelt -, se többet, se kevesebbet. Pontosan tudja, hogy mi a dolga, és hol vannak a határai. A bemutatkozó albumukat mindenesetre igyekeztek minél változatosabbra formálni. Némelyik számban Dresch Mihály furulyázik, és ő mindig a közepébe trafál: a közös Botolójuk egészen rendkívüli. Arra persze most nincs hely, hogy egy-egy számnál leálljunk, de szükség sincs, hiszen a Romengo - ha szabad így sarkítani - Lakatos Mónika hangját és énekét jelenti, az pedig lényegében az egész korongra rányomja a bélyegét. Hátborzongató mélység van benne, menthetetlenül bele kell szédülni. (Gryllus Kft., 2010)
Meszecsinka: Meszecsinka Egy újabb sarkítással az Oláh Annamari-Biljarszki Emil páros által alakított Meszecsinka debütálásáról is elmondható, hogy mindent visz rajta az énekesnő, de a befolyásokat tekintve ezúttal a csillagos ég a határ. Na, de mit várjon az ember, ha egy együttesnek Holdacska a neve? Szóval ez így oké. Más kérdés, hogy az ilyen "habzsolásnak" könnyen lehet gyomorrontás a vége, de aggodalomra semmi ok: Oláh Annamarinak többek közt éppen az a lényege, hogy éppoly zsigeri módon tud azonosulni a bolgár, mint a francia vagy spanyol, vagy arab, vagy argentin, vagy (bocs, hogy a végére maradt:) magyar muzsikákkal. Na, meg az, hogy épp oly zsigeri módon képes a gyöngédségre, mint a vadságra. Ritka tehetség, ritka drámai érzékkel és mindezt bármiféle modorosság nélkül - szóval kész csoda. De lényegében az egész lemezért könnyen lehet rajongani. Tizenegy számának legalább a fele alkalmas arra, hogy kedvenc legyen, innentől igazán csak hangulat meg (üdítő) pia dolga. Én ma a Citadellára esküdtem, de holnap visszatérhetünk rá, velem lehet beszélni. Meg vagyok véve.(NarRator Records, 2012)
