Criolo: Convoque Seu Buda Úgy hozta a sors, hogy a rap frontján csak mérsékelt elragadtatásra futja az ismereteimből, így megkérdőjelezhető a hitelességem, de erről a Criolo-albumról beszélnünk kell. Már csak azért is, mert két hónapja ez a legtöbbet pörgetett korong az európai világzenei rádiókban (www.wmce.de). Criolónak amúgy Kleber Cavalcante Gomes a becsületes neve, és a legbefolyásosabb rapperek egyike Brazíliában, mióta a 2011-es Nó Na Orelha című anyagáért leakasztotta a legjobb albumnak kijáró díjat a Brazilian Music Video Awardson. Most pedig még rátett két lapáttal.
A Convoque Seu Buda egy olyan rapalbum, ami messzire rugaszkodott a műfaj univerzális kliséitől: Criolo a szamba, a forró, a brega, a brazil pop és reggae vagy éppen az afrobrazil vallási ceremóniák poliritmusaiba ágyazta szociálisan mélyen érzékeny szövegelését. Mégpedig úgy, hogy egyszerre érvényesüljön a helyi tradíciókhoz és az urbánus progresszivitáshoz való kötődése, minek folytán kimondottan friss gitár- és fúvós hangok uralják „élő” zenekarával nyomott, változatos számait. Ennyi elég az érvényesüléshez – és a jelek szerint nekem is: részemről minden további nélkül megajánlható az ötös. (Sterns Brasil, 2015)
Taraf de Haidouks: Taraf de Haidouks of Lovers, Gamblers and Parachute Skirts A Bukarest-közeli Klezsány falu roma zenészeiből 1990-ben alakult meg a Taraf de Haidouks két belga muzsikus-producer (Stéphane Karo és Michel Winter) kezdeményezésére. Még abban az évben szerepet kaptak Tony Gatlif Latcho Drom című filmjében, 91-ben pedig jött, látott és győzött az első albumuk, a Musique des Tsiganes de Roumanie. A legfiatalabb tagjuk akkor tizennégy éves volt, a legidősebb hetvenkettő, ami pedig a muzsikájukat illeti, az a helyi tánczenéken (hora, sîrba, jamparale), török és bolgár befolyásokon, továbbá az archaikus balladákon alapult. Nevüket a középkor tisztességes útonállóiról választották, és ha már a történelemnél tartunk, említendő, hogy az első nemzetközi durranást Ceauşescu balladájával (Balada Conducatori) keltették. Akkoriban hangszerenként (hegedű, harmonika, cimbalom, pikula, bőgő) minimum három prímás játszott a bandában, így akár két helyen is fel tudtak lépni ugyanabban az időben. De lehet, hogy ez csak legenda… Ami biztos: a 2007-es Maskarada után nyolc évet kellett várni az idei albumukra. A kezdeti felállásból már csak hárman vannak jelen, de ez a legkevesebb – inkább az számított, hogy a nagy öregek közül négyen már odafönn muzsikálnak. Szóval nem lehetett csak úgy ripsz-ropsz előállni egy új anyaggal.
Elsőre nekem is nagyon hiányzott Ion Manole, Nicolae Neacsu és Dimitru „Cacurica” Baicu hangja, de ahogy „elengedtem” őket, végül is kiderült, hogy korántsem végzetes a törés. Sőt, idővel az is feltűnt, hogy Sandu Marin „Tsagoi” éneke mennyire hasonlít az apjáéra, Neacsuéra. A stílusuk meg kimondottan a régi: épp olyan tömény, vibráló és földszagú. Mintha ehhez a jubileumi anyaghoz egyenesen az első lemezük lett volna a minta; tessék, még a Clejani Love Songot is felvették róla újra… (Crammed Discs, 2015)
Samba Touré: Gandadiko Samba Touré, a kortárs mali blues egyik legnagyobb hatású gitárosa a kilencvenes évek elején tűnt fel a Farafina Lolo együttesben, majd Ali Farka Touré és Toumani Diabaté kíséretébe igazolt. Az első saját albuma (Fondo) 2003-ban jött ki, hogy aztán Ali Farka Touré halála után ő töltse be a hardcore mali bluesban maradt űrt. Amúgy derűs alkatú, finom hangú pasas hírében állt – már legalábbis az volt a 2012-es mali vallási és polgárháborúig, melyben Észak-Mali azoknak a radikális iszlámhívőknek a kontrollja alá került, akik a zenét az ördögtől valónak tartva üldözni kezdték a muzsikusokat. Az utóbbi két évben több ragyogó album született erre a fenyegetettségre reflektálva, közéjük tartozott Samba 2013-as Albala című korongja is. Aztán, hál’ isten, konszolidálódott a helyzet némiképp.
Így hát Samba új albuma a reménynek szeretett volna hangot adni, de ez csak módjával sikerült. Persze nem meglepő. Hiszen már az első száma úgy fest, mint egy tájkép csata után: „Nem elég a könnyünk / termővé tenni a földet / pusztulnak az állatok egyik a másik után / a föld kiszárad / nincs már mit adni a csordának / csupa csont és bőr az összes tehén.” Más kérdés, hogy ezt a keserűséget korántsem kell a hallgatónak mélyre szívnia. Aki nem bonyolódik a dalszövegekbe, annak ezen a Kiégett földön napjaink egyik legelragadóbb bluesa terem: sűrű, nyers és bódító – egyszóval maga a mélységesen örvénylő Mali. (Glitterbeat, 2014)
DakhaBrakha & Port Mone: Khmeleva Project Végül egy olyan lemezről szeretnék hírt adni, amely még a fenti ötcsillagos mezőnynél is magasabbról ragyog – jóllehet nem az újdonságok közül való. A 2004 óta működő – és saját meghatározása szerint etnokáoszban utazó – DakhaBrakha neve és stílusa az adok-veszek dialógusán alapul: egyrészt mélyen beleásták magukat minden olyan szláv hagyományba, amiből kivehetik a magukét, másrészt hozzátesznek mindent, ami a helyi hagyományon túl – Indiából, Afrikából vagy bárhonnan – fontosnak bizonyult számukra. A negyedik lemezük forrásául ugyan egy közelebbi vidék és társaság: a káprázatos Dnyeszter-kanyonbéli Khmeleva falu és egy instrumentális belorusz trió, a Port Mone szolgált. Elvágva a külvilágtól, egyes-egyedül a belső hangokra figyelve születtek meg számaik, és bár a lemezborítón két egyenrangú név látható, a hangvételük kimondottan a DakhaBrakhát alkotó Irináé, Nináé, Olenáé és Markóé. Az énekük többszólamú és lenyűgöző, a ruháik ragyogóak, a kucsmáik az égig érnek, a hangszereik közül pedig főleg a harmonikát, a dobokat és a csellót bűvölik. És ami a legdöbbenetesebb, mindezt úgy, hogy közben feloldódjanak a természetes és a másvilági, a légies és a súlyos, a hömpölygő és a szárnyaló, a törékeny és az erős, az elfojtott és a kirobbanó, az ősi és az ultramodern közötti határok.
Egészen elképesztő… Ilyen nincs – szorul belém a levegő, amikor hallgatom –, pedig éppen ellenkezőleg: semmi más nincs ennyire igazán. (És bár a boltokban elérhetetlen, az Ebayen kapható.) (Hermetic Garage, 2012)
plusz
