Lemez

World music: hosszas

  • 2015. február 28.

Zene

előrágási folyamat után kicsemegéztük olvasóinknak az új év első finom falatjait, a végén bónusz desszerttel.

Criolo: Convoque Seu Buda Úgy hozta a sors, hogy a rap frontján csak mérsékelt elragadtatásra futja az ismereteimből, így megkérdőjelezhető a hitelességem, de erről a Criolo-albumról beszélnünk kell. Már csak azért is, mert két hónapja ez a legtöbbet pörgetett korong az európai világ­zenei rádiókban (www.wmce.de). Criolónak amúgy Kleber Cavalcante Gomes a becsületes neve, és a legbefolyásosabb rapperek egyike Brazíliában, mióta a 2011-es Nó Na Orelha című anyagáért leakasztotta a legjobb albumnak kijáró díjat a Brazilian Music Video Awardson. Most pedig még rátett két lapáttal.

A Convoque Seu Buda egy olyan rapalbum, ami messzire rugaszkodott a műfaj univerzális kliséitől: Criolo a szamba, a forró, a brega, a brazil pop és reggae vagy éppen az afro­brazil vallási ceremóniák poliritmusaiba ágyazta szociálisan mélyen érzékeny szövegelését. Mégpedig úgy, hogy egyszerre érvényesüljön a helyi tradíciókhoz és az urbánus progresszivitáshoz való kötődése, minek folytán kimondottan friss gitár- és fúvós hangok uralják „élő” zenekarával nyomott, változatos számait. Ennyi elég az érvényesüléshez – és a jelek szerint nekem is: részemről minden további nélkül megajánlható az ötös. (Sterns Brasil, 2015)

Taraf de Haidouks: Taraf de Haidouks of Lovers, Gamblers and Parachute Skirts A Bukarest-közeli Klezsány falu roma zenészeiből 1990-ben alakult meg a Taraf de Haidouks két belga muzsikus-producer (Stéphane Karo és Michel Winter) kezdeményezésére. Még abban az évben szerepet kaptak Tony Gatlif Latcho Drom című filmjében, 91-ben pedig jött, látott és győzött az első albumuk, a Musique des Tsiganes de Roumanie. A legfiatalabb tagjuk akkor tizennégy éves volt, a legidősebb hetvenkettő, ami pedig a muzsikájukat illeti, az a helyi tánczenéken (hora, sîrba, jamparale), török és bolgár befolyásokon, továbbá az archaikus balladákon alapult. Nevüket a középkor tisztességes útonállóiról választották, és ha már a történelemnél tartunk, említendő, hogy az első nemzetközi durranást Ceau­şescu balladájával (Balada Conducatori) keltették. Akkoriban hangszerenként (hegedű, harmonika, cimbalom, pikula, bőgő) minimum három prímás játszott a bandában, így akár két helyen is fel tudtak lépni ugyanabban az időben. De lehet, hogy ez csak legenda… Ami biztos: a 2007-es Maskarada után nyolc évet kellett várni az idei albumukra. A kezdeti felállásból már csak hárman vannak jelen, de ez a legkevesebb – inkább az számított, hogy a nagy öregek közül négyen már odafönn muzsikálnak. Szóval nem lehetett csak úgy ripsz-ropsz előállni egy új anyaggal.

Elsőre nekem is nagyon hiányzott Ion Manole, Nicolae Neacsu és Dimitru „Cacurica” Baicu hangja, de ahogy „elengedtem” őket, végül is kiderült, hogy korántsem végzetes a törés. Sőt, idővel az is feltűnt, hogy Sandu Marin „Tsagoi” éneke mennyire hasonlít az apjáéra, Neacsuéra. A stílusuk meg kimondottan a régi: épp olyan tömény, vibráló és földszagú. Mintha ehhez a jubileumi anyaghoz egyenesen az első lemezük lett volna a minta; tessék, még a Clejani Love Songot is felvették róla újra… (Crammed Discs, 2015)

Samba Touré: Gandadiko Samba Touré, a kortárs mali blues egyik legnagyobb hatású gitárosa a kilencvenes évek elején tűnt fel a Farafina Lolo együttesben, majd Ali Farka Touré és Toumani Diabaté kíséretébe igazolt. Az első saját albuma (Fondo) 2003-ban jött ki, hogy aztán Ali Farka Touré halála után ő töltse be a hardcore mali bluesban maradt űrt. Amúgy derűs alkatú, finom hangú pasas hírében állt – már legalábbis az volt a 2012-es mali vallási és polgárháborúig, melyben Észak-Mali azoknak a radikális iszlámhívőknek a kontrollja alá került, akik a zenét az ördögtől valónak tartva üldözni kezdték a muzsikusokat. Az utóbbi két évben több ragyogó album született erre a fenyegetettségre reflektálva, közéjük tartozott Samba 2013-as Albala című korongja is. Aztán, hál’ isten, konszolidálódott a helyzet némiképp.

Így hát Samba új albuma a reménynek szeretett volna hangot adni, de ez csak módjával sikerült. Persze nem meglepő. Hiszen már az első száma úgy fest, mint egy tájkép csata után: „Nem elég a könnyünk / termővé tenni a földet / pusztulnak az állatok egyik a másik után / a föld kiszárad / nincs már mit adni a csordának / csupa csont és bőr az összes tehén.” Más kérdés, hogy ezt a keserűséget korántsem kell a hallgatónak mélyre szívnia. Aki nem bonyolódik a dalszövegekbe, annak ezen a Kiégett földön napjaink egyik legelragadóbb bluesa terem: sűrű, nyers és bódító – egyszóval maga a mélységesen örvénylő Mali. (Glitterbeat, 2014)

DakhaBrakha & Port Mone: Khmeleva Project Végül egy olyan lemezről szeretnék hírt adni, amely még a fenti ötcsillagos mezőnynél is magasabbról ragyog – jóllehet nem az újdonságok közül való. A 2004 óta működő – és saját meghatározása szerint etnokáoszban utazó – DakhaBrakha neve és stílusa az adok-veszek dialógusán alapul: egyrészt mélyen beleásták magukat minden olyan szláv hagyományba, amiből kivehetik a magukét, másrészt hozzátesznek mindent, ami a helyi hagyományon túl – Indiából, Afrikából vagy bárhonnan – fontosnak bizonyult számukra. A negyedik lemezük forrásául ugyan egy közelebbi vidék és társaság: a káprázatos Dnyeszter-kanyonbéli Khmeleva falu és egy instrumentális belorusz trió, a Port Mone szolgált. Elvágva a külvilágtól, egyes-egyedül a belső hangokra figyelve születtek meg számaik, és bár a lemezborítón két egyenrangú név látható, a hangvételük kimondottan a DakhaBrakhát alkotó Irináé, Nináé, Olenáé és Markóé. Az énekük többszólamú és lenyűgöző, a ruháik ragyogóak, a kucsmáik az égig érnek, a hangszereik közül pedig főleg a harmonikát, a dobokat és a csellót bűvölik. És ami a legdöbbenetesebb, mindezt úgy, hogy közben feloldódjanak a természetes és a másvilági, a légies és a súlyos, a hömpölygő és a szárnyaló, a törékeny és az erős, az elfojtott és a kirobbanó, az ősi és az ultramodern közötti határok.

Egészen elképesztő… Ilyen nincs – szorul belém a levegő, amikor hallgatom –, pedig éppen ellenkezőleg: semmi más nincs ennyire igazán. (És bár a boltokban elérhetetlen, az Ebayen kapható.) (Hermetic Garage, 2012)

plusz

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.