Miramar: Dedication to Sylvia Rexach Puerto Ricóban soha nem volt olyan népszerű a boleró, mint Mexikóban vagy Kubában, de azért akadt egy énekesnő, aki ebben utazott (míg 1961-ben le nem gyűrte a gyomorrák). Sylvia Rexach volt a neve, keményen bagózott és piált, ő alapította meg San Juan első női együttesét, és a helyi kabarékban élte le rövid, de sűrű életét. Mindössze egyalbumnyi bolerófelvétel maradt utána, de nem kellett több, hogy fejet hajtson előtte a – gitáros-énekes Rei Álvarez által alapított – Miramar. Mely most ezzel az albummal debütált.
Hét számot feldolgoztak Rexachtól, és hozzátettek három saját szerzeményt, azt jelezvén, hogy a sztori nem csak Sylviáról és az ötvenes évekről szól… Ahogyan a Buena Vista Social Club nyúlt az épp feledésbe merülő klasszikusokhoz, annak az eleganciáját citálhatnánk ide, ha méltó párhuzamra vágynánk. De amúgy is rogyásig van az örökös vágyakozással az album. Egyrészt mindent tud arról a finomságról, amit a klasszikus boleró kíván, de a legkevésbé sem tocsog a szimpla nosztalgiában: ahogyan a gitár, az orgona vagy a vonósnégyes szól, az tele van frissességgel és a műfajon túlmutató szárnyalással. Amíg csak a szív engedi… (Barbés Records, 2016)
Orkesta Mendoza: Vamos A Guarachar! Tucsonban járunk, egyórányira a mexikói határtól. Itt tenyészik a Calexico zenekar, a város egyes számú nevezetessége, és itt szökkent szárba az Orkesta Mendoza is, mely az első albumán még Sergio Mendoza y La Orkesta néven futott. A minden hangszeren büfé Mendoza mellesleg a Calexicóban is játszik, a calexicós Joey Burns és John Convertino pedig az Orkesta Mendoza korongján, na de ennyit az átfedésekről!
Már csak azért is, mert az Orkesta Mendoza pompásan tolja a szekeret a maga lábán is, jócskán megelőzve társait a manapság újra virágzó latin pszichedélia terepén. A fő csapás iránya a cumbia, de a mambótól a chichán át a mariachiig számos latin stílus belefér, nem beszélve a rockos befolyásokról. Mindebből pedig valami roppant szórakoztató tánczene keveredik ki, mely egyszerre hatvanas évekbeli és kimondottan mai: szörfös gitárokkal, vintage billentyűkkel és mariachi trombitákkal, nem feledkezve meg a lassúzni vágyók igényeiről sem. Szóval, itt a határ mentén mintha egy szürreális bálteremben járnánk, ahol Tarantino éppen összeborul Perez Pradóval. És nagyon úgy fest, hogy igazuk van. (Glitterbeat Records, 2016)
Oláh Gipsy Beats: No.1.
Az Oláh Gipsy Beats a Romano Drom együttesre épül, megtoldva az Ando Dromból, a Ternipéből és a Szilvási Gipsy Folk Bandből ismert arcokkal. A számaik is ennek a négy bandának a „slágereiből” – az oláh cigányzene örökzöldjeiből – kerültek ki. A világpiacot talán nem rengették meg velük, de a maguk idejében nemcsak fontosak, hanem igazán szerethetők is voltak. Csak hát az a múlt idő, a jelen pedig a „Gipsy Beat”, fúvósokkal, basszusgitárral és dobszerkóval – gondolhatta (a zenekar- és művészeti vezető) Kovács Antal, aki mostanában ebbe az irányba tolta a Romano Dromot is. Nyilván ízlése válogatja, de szerintem rossz lóra tett. Én arról is lebeszéltem volna, hogy feltétlenül a „korszerűséget” feszegesse, mert az olykor maga a halál, de ebbe most nem mennék bele. Ám ezúttal inkább a nyugati piac érdektelen elvárásainak való megfelelést gyanítom a háttérben – és ennél csak az összhang „szomorúbb”. Melyre úgy rátelepedtek a „balkáni” fúvósok, és úgy kalapálja végig a basszus meg a dob, hogy esélyük sincs az oláh dallamoknak a természetes szépségükkel és a kiváló énekhangokkal hatniuk. Kár. (Fonó Budai Zeneház, 2016)
Bonga: Recados de Fora A hetvennégy éves Bonga az angolai világzene jelképes alakja, akinek életútja aligha sűríthető egy olyan visszatekintő albumba, mint amilyen ez a Recados de Fora. Miután halászként tengődő édesapja megismertette a tradicionális zenék fogásaival, Kissueia nevű zenekarával Bonga a portugál uralom ellen lázadó dalokat énekelt, de nem ezzel keltett feltűnést, hanem a gyorsaságával. Konkrétan a négyszáz méteres síkfutás bajnokaként lett a portugál válogatott tagja, hogy aztán Lisszabonban bekapcsolódjon az emigráns angolai ellenállók mozgalmába. Míg a hetvenes évek elején le nem bukott.
Miután száműzték Portugáliából, Rotterdamban kötött ki, ott vette fel a Bonga álnevet és a legendás, Angola 72 című albumot. Zöld-foki zenészek kísérték rajta, és épp olyan jellemző volt rá a morna keserűsége, mint Bonga forradalmi hevülete. Rövidesen a hasonló rangú Angola 74 következett, majd beköszöntött a szabadság, és attól kezdve Bonga hol Párizsban, hol Lisszabonban, hol Angolában dekkolt. Tucatnyi lemezén jól megfértek a szívszorító angolai balladák és a tüzes szembák – a brazil szambák afrikai felmenői –, olykor az Angola 72-éhez fogható sikerrel.
A Recados de Fora sem okoz csalódást, valójában csak az lehet kérdés, hogy ez most jó vagy rossz hír… Bonga hangja maga a melankólia, így hát azok a dalok az igazik, melyeknél megszakad a szív. Közülük is kirí a morna és a fado közös jegyeit mutató Sodade, Meu Bem, Sodade: az minden hallgatást megér. (Lusafrica, 2016)
