Lemez

Csupa kacat - Lady Gaga: Joanne

  • Lang Ádám
  • 2016. november 21.

Zene

Volt idő, amikor ő uralta a popzenét. Ma viszont...

Volt másfél év a popzene történetében, amikor nemigen volt népszerűbb előadó Lady Gagánál.
Ez az időszak nagyjából az első lemeze megjelenésétől (és a Pokerface klipjétől) a Beyoncéval közös Telephone kisfilmjéig tartott, s ez többé-kevésbé egybeesett a szintipop reneszánszával. De persze a harsány, azonnal ragadó slágerek voltak az igazán fontosak: a Bad Romance vagy a Paparazzi, illetve hogy az énekesnő folyamatosan olyan ruhákban tudott megjelenni, amelyekről nem lehetett nem írni. Vagy szeretni, vagy gyűlölni kellett, de kikerülni nem lehetett.

Innen azonban nem igazán volt feljebb. A dance-popot a heavy metál elemeivel és esztétikájával összekutyuló Born This Way ugyan a maga bizarrságában az énekesnő legeredetibb darabja lett, de ezt – a slágereken túl – csak a fanatikus rajongói tudták értékelni. A következő anyag, az Artpop már egy elbizonytalanodott Gagát mutatott, aki a furcsaságát megtartva kapaszkodott volna vissza a popzene tetejére, 2013-ban azonban már nagyon avíttasan hatott az énekesnő pusztán külsőségeiben extravagáns zenéje. Az utóbbi években dzsessz-sztenderdeket énekelt Tony Bennett-tel, nemierőszak-ellenes kampányhoz írt dalt, valamint játszott az American Horror Storyban. Billboard-listavezető lett, Oscarra jelölték, valamint a Golden Globe-ot is megkapta, de a popzene története ettől még nélküle folytatódott.

false

Noha a szívébe nem látunk, a pop ökonómiája alapján alighanem jogosan feltehető, hogy visszatérő lemezével a világ újbóli meghódítása lehet a célja. Mondom ezt annak ellenére, hogy kis pubos koncertekkel promózta az albumot, és ahelyett, hogy a legmenőbb producereket hívta volna össze, olyan alternatív figurákkal dolgozott együtt, mint Kevin Parker, Josh Homme, Florence Welch vagy Father John Misty. Azonban hiába ez a nagy dobásokat ígérő névsor, illetve a countrys és úgy általában az amerikai vidék romantikája felé közelítő elmozdulások, a Joanne ócska, idejemúlt, összecsapottnak ható poplemez lett. És a „pop” most nyugodtan lehet szitokszó, a fenti törekvések ugyanis végig a leggagyibb formájukban mutatkoznak meg. Tényleg, mintha egy zeneszerkesztőből szedegettek volna össze ilyen-olyan sablonokat.

A nőket és az ő életük problémáit megéneklő Joanne egyébként éppen az év másik hasonló indíttatású anyaga, Beyoncé Lemonade-je mellé téve olvad el végleg. Míg utóbbi markáns, sokfelől merítő, jól kidolgozott anyag tüzes, metsző szövegekkel, addig ez egy fröccsöntött kacat felejtős számokkal, béna szlogenekkel – és igen, a korábbi hasonló elhajlásokat hitelesítő reflexiók teljes hiányával.

Universal, 2016

Neked ajánljuk