Imam Baildi: The Imam Baildi Cookbook Ideje már, hogy a görögökről ne a dinnye jusson az eszünkbe! Hanem a padlizsán. A sült padlizsánnak, mint tudjuk, imam baildi a neve, és rendkívül bódító az illata. De az semmi ahhoz képest, amit ezzel a névvel Orestis és Lysandros Falireas főzött ki. Kezdetben, a 2000-es évek elején dj-ként pörgették szüleik lemezgyűjteményét, a régi szép rembetikás és laikós időkből. Így készült első lemezük, a 2007-es Imam Baildi is, ami olyan ízletesre sikerült, hogy nemcsak repetát, de élő szervírozást is követeltek belőle elragadtatott fogyasztói. Mit lehet ilyenkor tenni, rá kellett szervezni egy zenekart. Orestis és Lysandros addig is büfé volt basszusgitáron és dobokon, már csak fúvósok, énekesek, MC-k, gitárosok és egy buzukis kellett, mert anélkül ugye nincs görög konyha. A fúvósok a Balkán ízét hozták, az énekesek a letűnt görög táncdalok illatát, az MC-k pedig megspékelték rappel, és így tovább. Annyi frissességgel és kreativitással, ahogy mondjuk a Hip-Hop Hoodios bánik a latin klezmerrel. De hagyjuk a példákat, hiszen az Imam Baildi igazán példátlan vállalkozás, Szakácskönyve pedig ebben az évben az egyik legkívánatosabb fogás. Szvingből és mambóból, hiphopból és rapből, latin és balkáni tánczenéből, rembetikából és laikóból - varázslatosan görög vegyestál. (EMI, 2011)
Fatoumata Diawara: Fatou Hát ez a nő egészen elképesztő! "Ilyen még nem volt!" - lelkendeznék tovább, de sajnos volt már: Rokia Traoré is így robbant az afrikai világzenébe tizenöt évvel ezelőtt. Egy szál gitárral kezdve, és aztán pillanatok alatt a maga képére formálva az ezeréves mali tradíciót.
Fatoumata 1982-ben született (mali szülőktől) Elefántcsontparton. Családja legnagyobb bánatára táncosként kezdte a karrierjét, aztán az első adandó alkalommal elhúzta a csíkot Franciaországba. Filmekben és színházi csoportokban tűnt fel, majd fogott egy gitárt, és megírta az első dalait. Onnantól kezdve hirtelen fokozódott a helyzete. Oumou Sangare, AfroCubism, Dee Dee Bridgewater, Damon Albarn, Herbie Hancock - csak pár név azok közül, akik közös munkára kérték. Lemeze sem volt még, amikor 2010 tavaszán Európa-szerte turnézni kezdett. Ez a Fatou most ősszel jött ki, azóta persze nem tágít a világzenei rádióslista éléről. Játszik rajta a korás Toumani Diabate, a dobos Tony Allen, és egy számban a Led Zeppelin basszusgitárosa, John Paul Jones is. De nem ezért kell szeretni. Hanem mert Fatoumata nemcsak hogy megenged magának bizarr dolgokat, de még jól is áll neki. Ahogy például az archaikus lopótök-ngoni párosba egyszer csak belecsöppen egy elektromos zongora. Vagy ahogy a dzsesszel kacérkodik. És ahogy ragyog közben. És ahogy el lehet vele szállni. Tényleg elképesztő. (World Circuit, 2011)
HK & Les Saltimbanks: Citoyen Du Monde HK-nak Kadour Haddadi a becsületes neve, és ezt tavaly ősszel megtanulta több százezer francia. Hónapokkal a debütáló lemeze megjelenése előtt. Az úgy volt, hogy amikor a kormány nyugdíjreformja tüntetések sorozatát indította be, HK On lâche rien című dalára meneteltek az utcán. Himnusza lett munkásoknak és munkanélkülieknek, bevándorlóknak és otthontalanoknak, mindenkinek, aki alulra került. Keményen beszól a kormányfőnek, és mellesleg mindent tud, amit egy indulónak kell: fülbemászó, jóízű és klasszul énekelhető. Olyannyira, hogy aki nem érti a szövegét, egy kiköpött rádiós slágernek hiheti. Popzenének, ha úgy tetszik. És ez elmondható erről a dupla albumról úgy egyáltalán. Ettől olyan jó. Attól, hogy finom, meleg levegő árad belőle, az ötvenes-hatvanas éveket idéző arab slágerek és francia sanzonok hangulatával. Meg attól, hogy HK kiváló érzékkel keveri a stílusokat és az idősíkokat: ha feldobom, algériai chaabi, ha leesik, reggae. Vagy hiphop. Vagy blues. Vagy mánus cigányzene. Elindul egy öreg lemez, serceg egy kicsit, aztán a következő ütemre felülírja az élet, a frankó banda, és majd kicsattan. És így tovább. Nagyon sok ötlet, kétlemeznyi változatosság, és közben mégis ugyanaz a hang. Lehet tanítani. (Universal, 2011)
La Selva Sur: La Gran Orquesta Kamastrónica De La Zanfona Galácticá Végül megint egy párhuzamba bocsátkoznék, de előre bocsánatot kérek érte. Csak azt szeretném mondani, hogy a latin ska hullámban utoljára a mexikói Los De Abajótól kaptam akkora lökést, mint most a spanyol La Selva Sur első korongjától. Padló. Na de ebből nincs is kispórolva semmi, mi fülnek és szájnak ingere. Alapjáraton tizenegy tagú a csapat: erős fúvós-, erős ütős-, erős gitáros-, erős énekesszekcióval. Ragga, ska, salsa, rumba, hiphop, rock, dzsessz, estébé rengeteg poénnal, váltással, agyassággal és energiával összegyúrva. Már az első pillanatban átjön, hogy baromira élvezik a dolgukat; hát igen, el tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen zenét művelni - ha hallgatni is ennyire jó! (La Selva Sur/La Mar Sonora, 2010)
