Zene

Berlin követi a hagyományokat – ami azt is jelenti, hogy október 31-én majdnem minden második polgár horrorszerkót és zombisminket ölt.

A Trafó patinás Electrify fesztiváljának nyolcadik (!) állomása két olyan előadónőt is vendégül látott, akiknek produkciójában szerepet játszik az énekhang.

Miután feltalálta a glamet, mindenki őt koppintotta Los Angelesben, de sosem szerette meg a hivalkodó amerikai rocksztárközeget. Stílust a Hanoi Rocksszal, még a nyolcvanas évek Finnországában teremtett, csúcsra viszont 2010 után, a szólókarrierjével ért.

Nyomtatott lapszámunkban Csatári Bence történésszel készült interjúnkat olvashatják, aki új könyvében a Kádár-korszak könnyűzenei politikáját dolgozta fel. Íme egy izgalmas részlet!

Tavaly ünnepelte pályafutása huszonötödik évfordulóját. Már nem elég neki, ha „csak” szépen énekel. Feszegeti a határait a zenén túl is, és interjúnkban őszintén beszél az életét meghatározó traumákról is.

Különös gesztus egy zenekar részéről bő másfél hónappal előző, remek visszhangokat begyűjtő albumuk után kiadni egy új zeneanyagot, amely ráadásul nem holmi resztli, hanem teljes értékű, önálló és erős produkció.

A világzene és a nacionalizmus bajosan fér össze. A világzene és az emigráció szinte elválaszthatatlan. Ezek a közhelyek nem csak a budapesti WOMEX-konferenciáin kerültek elő, már a vásár megrendezése előtt is nemzetközi sajtóközleményre „kényszerült” a WOMEX igazgatója. Ebben az európai határok lezárása ellen tiltakozott, kiállva a kulturális változatosság mellett, és elutasítva a xenofóbia minden formáját. Arról is hallani lehetett, hogy a regisztráltak egy csoportja tüntetni készült, és a vásár utolsó délutánján egy laza akcióra is sor került, szolidaritást vállalva a menekültekkel, és fellépve a háború elől menekülőkkel szembeni erőszak ellen.