Zenélő GPS + Street View – 41. Úton, útfélen

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. október 20.

A nagy számok örvénye

Haza vagy el, egyenesen vagy kanyargósan, de mindig vezetnek valahová – legendás országutak és városi utcák, indulás, érkezés, utazások és emlékek a Cardigans, a Primal Scream, a Kraftwerk, Iggy Pop, a Dire Straits, a Steppenwolf, Johnny Winter, a Canned Heat, a Doobie Brothers, a Der Plan, a Honeymoon Killers, a Nashville Teens, Nat King Cole, Ella Fitzgerald és Doris Day számaiban.

Cardigans: The Road

Kár lenne tagadni: utazásról szóló dalokra gondolva nem ez ugrik be elsőként. Hiszen senki nem tudja akkora erővel berúgni a motort, mint a Steppenwolf. Senki nem képes a Kraftwerknél hűségesebben visszaadni az autósztráda monotonságát. Megérkezünk majd hozzájuk is, de legyen inkább a kiindulópont egy svéd úti jelentés. Halk, melankolikus és kicsit fáradt.

„Hosszú utat tettünk meg / Miért ne állhatnánk meg itt? / Későre jár / És nem rossz hely ez / Nem maradhatnánk itt? / Telement porral a szemem / Kifogyott a vizünk, elakadt a beszélgetés / El is tévedtünk / Északon ragadtunk / Nem maradhatnánk itt? / Régi barátunk az út, de a barátság örökre szól / Az utak meg hajlamosak kanyarogni / Egyetlen rádióállomás se jön be / Üzenetet se küldhetünk / Az út a barátunk / De itt a vége…” – kérleli szelíden útitársát Nina Persson. (Igazság szerint a Cardigans nem mindig ilyen szelíd: a My Favourite Game autós klipjét a felelőtlen vezetési stílus ábrázolása miatt nem sugározta az MTV – viszont lecsapott rá a PlayStation, a Gran Turismo 2 videójátékhoz.)

A The Road 2003-ban, kislemezen jelent meg. Nem ez volt a címadó dal, hanem a For What It’s Worth, de utat talált a Cardigans 2008-as Best Of albumára is.

Primal Scream: Autobahn 66

Különös utazás ez, mindenféle értelemben és irányban, térben és időben. Utazunk az Autobahnon, egyre csak előre, egyenesen, de mégis vissza, a Kraftwerk szintetikus szférája felé. Eközben, párhuzamosan, tovább előre a 66-os úton, azaz még hátrább az időben, ’66-ba, a Beatles pszichedelikus stúdiómágiája felé. Ugyanakkor a mában is vagyunk, a digitális végtelenben száguldunk, kavargó színek álomszerűen kaleidoszkopikus terében. „Végigálmodom az életem, a halálom napjáig / Nézek, mindig csak nézek / Gyönyörű színek, finomabbak, mint a bűn…” – halljuk az ének foszlányait, akár át is úszhatnánk az álmok és színek birodalmába…

Az autóhifibe és táncparkettre egyaránt ideális Autobahn 66 a Primal Scream hetedik albumán (Evil Heat, 2002) jelent meg. Hommage és szintézis.

Kraftwerk: Autobahn

„Előttünk széles völgy / Süt a nap csillogó sugara / Az út szürke szalag / Fehér sávok, zöld szegély / Bekapcsoljuk a rádiót / Ez szól a hangfalakból: / Az autópályán utazunk / Az autópályán utazunk…” – e végtelenül egyszerű képpel gördült be a köztudatba a Kraftwerk 1974-ben. Ralf Hütter és Florian Schneider zenekara addig csak egy volt az elektronikus hangszerekkel, szintetizátorokkal kísérletező német csapatok közül, instrumentális lemezeik keveseket szólítottak meg. Ekkor viszont – a dalszöveg egy részét író és a hozzá illeszkedő borítót tervező Emil Schult, a saját fejlesztésű elektronikus ritmushangszereken játszó Wolfgang Flür és a zenei producer, Conny Plank közreműködésével – mindenkit megelőztek: az Autobahn nemzetközi sláger lett. Elvileg ellene hatott volna a német szöveg és a repetitivitás, valójában inkább ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy annyira élményszerűen adják vissza az autózás élményét a sztrádán.

Az Autobahn a Kraftwerk első száma, amelyben énekelnek. A hasonló című album egyik oldalát teljes terjedelmében, 22 percen át ez tölti ki. Ilyen időtartamban bontakozik ki igazából. Ennyi idő az autópályán semmi, de ha csak 120-zal mész (legyen annyi elég), már 40 kilométerrel arrébb találod magad. Kislemezen négy perc alá vitték, így is érvényesül a hatás. 1974-ben még nem létezett a szintipop kifejezés, de az Autobahn már az, a még el sem nevezett műfaj első darabja.

Csaknem húsz évvel később Bob Geldofot is dalra fakasztották a kiváló német sztrádák: a Roads Of Germany (After B. D.) szóba hozza a nyugatiak VW Bogarait és Mercedeseit, a keletiek Trabantjait, s felidézi a 20. század politikusait. Adenauert, aki 1929–32 között az első autópályát építtette Köln és Bonn között. Honeckert, aki a dalban tankokkal reprezentálja az NDK-t. De főleg és mindenekelőtt Hitlert, aki nagyszabású autópálya-építési programjával megalapozta a német úthálózatot, a mai napig kevesebb kátyúval, mint amennyit – a dalszöveg szerint a szomszédban ügyködő – Sztálin útépítőinek köszönhetünk. Hitlerrel a szövegkörnyezetben természetesen a német út képletessé is válik: Bob Geldof (a zárójeles alcímben jelzett B[ob] D[ylan] modorában) a nácizmus újraébredő szörnyetegéről énekel egy rémálomstrófában – mielőtt tehát az amerikai országutakra kanyarodnánk, kínálkozik egy kitérő a politikusokról szóló dalok irányába is.

Nat King Cole: Route 66

A Primal Scream útvonaltervét követve, időben visszafelé, a német Autobahn végén rátérhetünk a 66-os útra: az utazás, az autózás, a mobilitás nagy amerikai mítoszának tereptárgyára. A közel 4000 kilométeres Route 66 nyolc államot érintve vezet Chicagótól Los Angelesig. 1926-ban kezdték építeni, évtizedeken át működött Amerika főútvonalaként, de fölötte is elmúltak az évek: korszerűbb sztrádák elkészültével 1985-ben hivatalosan kivonták az országos autópálya-hálózatból. Azóta mellékút és egyfajta műemlék. Amilyen mértékben az utazás elválaszthatatlan az amerikai társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténettől, annyiban a 66-os országút is része annak.

„A 66-os az útja egy menekülő népnek, amely fut a por és az összezsugorodó föld elől, a traktorok dübörgése és a birtok összezsugorodása elől, a sivatag lassú északra törése elől, a Texas irányából üvöltve érkező forgószelek elől, az áradások elől, amelyek nem teszik dúsabbá a földet, sőt megfosztják maradék termő gazdagságától is. Mindezek elől menekülnek az emberek, s összekerülnek a 66-os országúton a mellékutakról, rázós mezei utakról, kerékvágásos, úttalan utakról…” – írta John Steinbeck Érik a gyümölcs című regényében, az óriási porviharok súlyosbította gazdasági válság korának Amerikájáról (Szinnai Tivadar fordítása; az irodalom ihlette dalok felé erre visz az út).

A dalba foglalt Route 66 vidámabb: nem a kilátástalanságból a remény felé menekülés útja, hanem az élvezeteké. Bobby Troup írta, aki a filmiparba vágyva indult Los Angelesbe, 1946-ban. Keresztül kellett autóznia a kontinensen. A hosszú út szülte dal, akár egy zenélő GPS vezet át Illinois, Missouri, Oklahoma, Texas, New Mexico, Arizona és Kalifornia államon (csak Kansast hagyja ki, tán feledékenységből, tán mert ott van a legrövidebb pályaszakasz). Elsőként a fent látható Nat King Cole vette lemezre 1946-ban, aztán még nagyon sokan mások – a szerző csak 1957-ben; íme egy tévéfelvétel. (Bobby Troup jó néhány szerzeményét énekelte felesége, Julie London, habár speciel pont azokat nem ő írta, amelyeket A nagy számok örvénye a szerelmes és a könnyes dalcsokorba sodort.)

Nashville Teens: Tobacco Road

Réges-rég, amikor az is nagy szám volt, hogy egyáltalán sugárzott angolszász popzenét a Magyar Rádió, az volt a szokás, hogy lefordították a dalok címét. Így hántották le a szexuális jelentésréteget a Rolling Stones Satisfaction című érzelemkitöréséről (bővebben erről itt), s így kapott irodalmiasabb címet a Tobacco Road: Dohányföldek. Ez picit félrevisz, mert megszépíti a dolgot: fölemel a porból és szennyből, amiről John D. Loudermilk írt.

A Tobacco Road raktárközpont volt az Észak-Karolina állambeli Durham városában, innen gördítették a dohánylevelekkel teli hordókat a folyón várakozó bárkákhoz. Loudermilk szerint durva hely volt ez, szülei már a gondolattól szörnyethaltak, hogy ő arrafelé mászkál. De szerencsére mászkált, és megírta ezt a bluest. A kegyetlen sorsról: az anya belehal a szülésbe, az apa részeg, a gyereket kirakja az útra, meghal vagy felnő alapon. És a romantikus álomról: isten kegyelméből kiverekszi magát, s meggazdagodva visszatér. Méghozzá dinamittal és darukkal, hogy felrobbantsa a nyomortanyát, s új várost építsen a helyén, de a nevét meghagyja, mert bármennyire gyűlöli és iszonyodik tőle, bármennyit szenvedett itt, mégis szereti: ez az otthona. (A Tobacco Road egyébként ma is létezik, előbb jártam ott +Egyes%C3%BClt+%C3%81llamok/ [at] 36 [dot] 0101279,-78.8729998,608m/data=!3m2!1e3!4b1!4m2!3m1!1s0x89ace36358846c71:0xc3ffea35625a123c" target="_blank">műholddal, és persze van a városban Tobacco Road Sports Cafe is.)

John D. Loudermilk 26 évesen, 1960-ban vette kislemezre. A Tobacco Road különösen azután hozott hírnevet neki és szülővárosának, hogy 1964-ben a Nashville Teens, a Budapestre is eljutó egyik első angol zenekar feldolgozta. Ők voltak a tizedikek a sorban, de nagyon eltalálták, a blues felől a rock felé vitték, kemény basszussal, színes zongoraszólóval és teljesen szokatlan, kétszólamú énekkel. A későbbi verziókat már óhatatlanul ehhez viszonyítja az ember. (Más okból, de érdekes a BBC-műsorvezető is az ide kifejezetten illő, de egyébként is elmaradhatatlan szivarjával: az excentrikus Jimmy Savile-ról 2011-es halála után derült ki, hogy pedofil vala.)

Edgar Winter 1972-es szólóalbumán (Roadwork) 17 percben bontja ki a Tobacco Roadot, amihez képest itt kilenc percre korlátozza magát White Trash nevű zenekara élén. Énekel, orgonál, szaxofonozik, miközben Johnny Winter csöndben elvan a gitárjával, átengedi a terepet az öcskösnek.

Johnny Winter: Highway 61 Revisited

Itt viszont Johnny Winter van elemében. A hangja erőteljesebb Edgarénál, amit meg a gitárral művel, az kimondottan klasszis teljesítmény. A Highway 61 Revisited már 1965-ben, Bob Dylan hatodik albumának címadójaként is nagyon laza és felszabadult blues-rock volt, Mike Bloomfield virgonc gitárjával és egy sziréna vidám vijjogásával. Erre tett rá pár lapáttal Johnny Winter 1969-es albumán (Second Winter).

Akárcsak a kelet–nyugati irányú Highway 66, a Highway 61 is valóságos országút, több mint 2000 kilométer, északról délre, Minnesota államtól Louisianáig. „A 61-es országút, a country-blues főútvonala körülbelül ott indul, ahonnan én is származom… Egész konkrétan Duluthból. Mindig úgy éreztem, hogy azon az úton indultam el, végig megmaradtam rajta, és azon az úton akárhova eljuthatok, akár még a Mississippi deltájának legmélyére is… A Mississippi folyam, a blues vérárama is ugyanabban az erdőségben ered. Sohasem távolodtam el tőle túlságosan. Ez volt az én helyem a világban, mindig is úgy éreztem, hogy a véremben hordom” – írja önéletrajza, a Krónikák első kötetében (Révbíró Tamás fordítása).

A 61-es útnak valóságos szerepe volt a feketék és zenéjük, a blues északra vándorlásában, Bob Dylan azonban szürreális sztorikkal szórja tele – ha úgy tetszik, emeli a mítosz és a móka magasságába – azzal, hogy strófáról strófára, egymással össze nem függő jelenetek színhelyévé teszi, ahol bármi megtörténhet. Mindent a 61-es úton kell és lehet megtenni. Isten itt végeztetné el a gyermekgyilkosságot Ábrahámmal, itt osztanak ruhát a rászorulóknak, itt lehet megszabadulni minden fölösleges holmitól, legyen az amerikai nemzeti színekben pompázó cipőfűző vagy néma telefon, itt gabalyodnak össze zűrös családi ügyek, s még a harmadik világháborút is itt készül megrendezni egy élelmes vállalkozó, csak előbb lelátókat építene a nézők számára… (itt akár rá is térhetünk a háborús dalokra, de maradhatunk az országúton is).

Canned Head: On The Road Again

Gyaníthatnánk, hogy a cím Jack Kerouac regényére utal, ami persze simán belehallható, de valójában nincs közvetlen kapcsolat. Az On The Road Again előzményei nem az irodalomban, hanem a blues történetében találhatók. Szépen fölrajzolható a délről, a Mississippi deltájától északra, Chicagóba vezető irány (hogy négy keréken, a 61-esen vagy sok keréken, vasúton, az most mellékes).

A Mississippi-delta korai bluesgitárosainak egyike Tommy Johnson. Az ő 1928-as száma, a Canned Heat Blues adta a zenekar nevét. Tommy Johnson 1928-ban rögzítette lemezre a Big Road Bluest is. Ugrás előre, időben, térben: 1951, Chicago: Floyd Jones fogja a Big Road Bluest, és csinál belőle Dark Roadot. Pár évvel később még egyszer előszedi, ekkor lesz belőle On The Road Again. Innen pedig már csak 1967-be és Los Angelesbe kell jutnunk (akár a 66-oson is). Itt és ekkor vették fel a Canned Heat második albumára (Boogie With Canned Heat). 1968-ban kislemezen is megjelent, sőt slágerlistára került, így egy évvel később Woodstock népe már tudhatta, miféle rázkódás vár rá ezen az úton, íme.

Steppenwolf: Born To Be Wild

Azzal indultunk, hogy senki nem tudja akkora erővel berúgni a motort, mint a Steppenwolf, hát tessék, bőgjön a gép, kalandra fel, bármi jöhet, öleljük magunkhoz a világot, röpítsen a robbanóerő az űrbe, versenyezzünk a széllel a természet gyermekeiként, szabadon és vadon, amilyennek születtünk. Akár a pusztai farkas – az ugyan nem motorozik, de szabad és vad, így Hermann Hesse regényéből átkóborolhatott a rock rengetegébe, hogy nevet adjon az út örök himnuszát megíró zenekarnak. (A Born To Be Wild egyik sora egyébként a heavy metal kifejezéssel is megajándékozta a zenei világot: a nehéz fém, tehát a motor mennydörgő hangjának szeretetéről van itt szó a füst – jöjjön az kipufogócsőből vagy cigiből – és a villám mellett; igaz, a Heavy Metal Kid figurájában már William S. Burroughs is összeszerelte a két szót The Soft Machine című regényében.)

A Born To Be Wild a Steppenwolf dobosa fivérének szerzeménye: a Mars Bonfire művésznéven alkotó Dennis Edmonton alighanem egy életre megalapozta vele egzisztenciáját. 1967-ben kislemezen, 1968-ban a zenekar első albumán (Steppenwolf) jelent meg. 1969-ben a Born To Be Wild hangjaira ült Harley-Davidsonra a két szelíd motoros, vagyis Easy Rider. Peter Fonda és Dennis Hopper Los Angelesből New Orleansba igyekezett. Költőpénzt drogüzletből szereztek, így itt letérhetünk a narkós dalok felé (ahol szintén együtt a Canned Heat és a Steppenwolf), de ha tartjuk az irányt, vár a Mardi Gras karneváli kábulata, New Orleans varázsa.

Doobie Brothers: Toulouse Street

Kreol lányok énekelnek a forró éjszakában, a szív gyorsabban ver, pezseg a vér, New Orleans megbabonáz – ezt a varázst hívja elő a Doobie Brothers a város francia negyedének egyik utcájára utalva, elmosódott pillanatképekben, puhán bontott akkordokkal, finom vokális harmóniákkal. A Toulouse Street a zenekar második albumának címadó dala, 1972-ben jelent meg. A fent is látható borítókép egy egykori bordélyházban készült, a Toulouse Streeten. Hogy ma is vigalmi negyed-e, nem tudom, valószínűleg nem – +Egyes%C3%BClt+%C3%81llamok/ [at] 29 [dot] 9575365,-90.0681214,649m/data=!3m2!1e3!4b1!4m2!3m1!1s0x8620a60ee08211ed:0x6d727fd0ac99984e?hl=hu" target="_blank">műholdon keresztül rápillanthatunk ugyan, de az efféle leskelődés nem kínál biztos választ, ahhoz bele is kéne szagolni a levegőbe.

Dire Straits: Telegraph Road

Forgassuk a műholdat Michigan irányába: itt húzódik vagy 70 mérföldön át a +Egyes%C3%BClt+%C3%81llamok/ [at] 42 [dot] 4109861,-83.2790384,579m/data=!3m2!1e3!4b1!4m2!3m1!1s0x883b44c47b15e5bf:0x40f0b44422cd9b6e?hl=hu" target="_blank">Telegraph Road.

Detroit külsőn járt a Dire Straits turnébusza, mikor is a Telegraph Road kevéssé változatos látványa Mark Knopfler gondolataiban összekapcsolódott friss olvasmányélményével, az Áldott anyafölddel, az 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég Knut Hamsun regényével. Ebből érlelődött a zenekar negyedik albumának (Love Over Gold, 1982) súlyponti darabja: ahogyan maga a Telegraph Road is vég nélkülinek tetszik, a dal is több mint 14 percben bontja ki egy város, egy régió fejlődéstörténetét. Az első telepesek megérkezésétől az egyház, az iskolák, a jogszabályok, a vasút és a távírópóznák jelképezte civilizáció megjelenésén, az iparosodáson, a háborún, a hatsávos autópályákon keresztül a családi élet harmóniájának felborulásával is fenyegető gazdasági válság és munkanélküliség réméig. Amikor sorra zárnak be az üzletek a Telegraph Roadon.

A fenti koncertfelvétel a zenekar 1984-es turnéján készült. Hogy miért van kettévágva, nem tudom; normál esetben az első rész végén automatikusan indul a záró gitárszóló 4,5 percét tartalmazó második, de ha mégsem, akkor itt, a lemezverzió pedig, természetesen megszakítás nélkül, itt.

Iggy Pop: The Passenger

Mark Knopfler megadja a módját, Iggy viszont nem cifrázza. Nem ível át évszázadokat, nem fest történelmi tablót, legfeljebb képeket villant fel, futó benyomásokat az éjszakából, a csillagos égbolt alól, a szakadt külvárosokból, ahogyan a kocsi ablaka mögül felvillan és tovaillan a külvilág.

A The Passenger azok közé a számok közé tartozik, amelyeknek egyszerűsége, lecsupaszítottsága tökéletesen illeszkedik a tartalmukhoz. Lehet rövidebbre fogni, mint lemezen, vagy hosszabbra, mint a fenti koncerten 1977-ben, Manchesterben, bármeddig elnyújtható, bírja a végtelen ismétlődést – miként az út vége is sokszor beláthatatlan. 1977-ben jelent meg a Success kislemez B oldalán és a David Bowie közreműködésével készített Lust For Life albumon. Bowie hangja hallható is a versszakokat elválasztó la-la-la-la-lalalala kórusban. De megmarad a háttérben, a főszerep az örök utazóé, Iggy Popé.

Der Plan: Da vorne steht ’ne Ampel

A Lust For Life és a The Passenger felvétele Nyugat-Berlinbe vitte Iggyt és Bowie-t. Akkortájt a punk és a new wave hatására robbanás előtti pillanatban állt a német zenei színtér. A kontinentális Európa legeredetibb új hullámának egyik centruma Düsseldorf – a Kraftwerk városa – lett. Itt működött a Der Plan is. Noha a képernyőn 1983 látható, kislemezüket valójában 1980-ban hozták ki.

A fülbemászó szintipop a gyermekien játékos felszín alatt felforgató mondandót hordoz: a rend, amelyet minden totyogó városi gyereknek meg kell tanulnia, ugyebár az, hogy piros lámpánál várunk, zöldnél átmehetünk. A Der Plan a szabály felrúgására hív fel: gyerünk át a pirosban, minek várni, siess! A szerelem felülírja a szabályt, a lámpa helyett egymás szemébe akarunk nézni, méghozzá közelről.

Azt, hogy ebből baj is lehet, a kislemez B oldala jelzi: Rot-Grün-Tot – a lámpa két színe a piros és a zöld, ha összekeverjük, halált is hozhat. Nem mindegy, miként választunk. Ha a düsseldorfi lámpa zöldre vált, elindulhatunk a francia autópályák felé.

Honeymoon Killers: Route National 7

A címben jelzett országút, az RN7 olyan a franciáknak, mint nekünk a régi M7-es: minket az vitt Budapestről a Balatonra (sőt létezett egy M7 nevű zenekar is), a franciák pedig ezen gurulhattak Párizsból a Földközi-tengerig, sőt az olasz határig, több mint 900 kilométeren át (ami azért nem magyar méret). Meg is kapta a Vakációút becenevet. A Route des vacances kifejezés a dalszövegben is szerepel, hiszen erről szól, a nyári örömökről, amelyek felé az RN7 visz. Charles Trenet a szívükből szólt, amikor 1955-ben megírta népszerű sanzonját a franciák számára minden európai utak legkedvesebbikéről: íme a Route National 7 a szerző előadásában, a tengerparton horgonyzó vitorlás fedélzetéről.

Ezt dolgozta fel a belga Honeymoon Killers, új hullámos iróniával fogadva el és fordítva ki a rájuk hagyományozódott kulturális örökséget. A Route National 7 1981-ben jelent meg kislemezen, a következő évben pedig a zenekar második albumán (Les Tueurs De La Lune De Miel).

Doris Day with Les Brown & His Orchestra: Sentimental Journey

Haladunk hátrafelé, Charles Trenet 1955-ös slágerétől még vissza tíz évet, a világháború végéig. 1945 nemcsak Franciaország, hanem Trenet számára is felszabadulást hozott: a kollaborációt vizsgáló bizottság nem küldte rács mögé, csak megrótta, amiért a megszállás idején német tiszteket is szórakoztatott a párizsi kabarékban, s fellépést vállalt Németországban francia hadifoglyok előtt.

Még folytak a harcok az európai hadszíntéren, amikor 1945 januárjában Les Brown és zenekara Doris Day énekével lemezre vette a Sentimental Journeyt: az érzelmes utazás gondolata akkortájt nemigen szólhatott másról, mint a frontról való hazatérésről, a viszontlátásról, a békés élet folytatásáról. Mindazok, akik frissiben hallgatták, ezt hallhatták bele. Aztán teltek az évek, az immár örökzöldnek számító dal háborúhoz kötődő tartalma elhalványulhatott – maradt az érzelmek áradása helytől, időtől függetlenül.

Ella Fitzgerald: Beale Street Blues

Még tovább, hátra az időben, a második világháborútól vissza az elsőhöz. És el Európából, át az óceánon, Amerikába, Tennessee állam egyik nagyvárosába, Memphisbe, azon belül is a Mississippitől a centrum felé vezető Beale Streetre. 1909-ben kezdett játszani az itteni dzsesszklubokban W. C. Handy. A blues atyjaként tisztelt muzsikus a vigalmi negyednek állított örök emléket, amikor 1916-ban (vagy ’17-ben, hol ezt írják, hol azt, mindenesetre közel száz éve) megírta a Beale Street Bluest.

„Ha a Beale Street mesélni tudna / A nős férfiaknak mind kiadnák az útját / Kivéve egyet-kettőt, aki sosem piál / Meg a vak embert a sarkon / Aki a Beale Street Bluest énekli” – énekli a fenti filmrészletben Ella Fitzgerald, miközben Nat King Cole dúlt kebellel figyeli a klub bejáratából. Allen Reisner filmje, a St. Louis Blues W. C. Handy élettörténetét vitte vászonra, őt személyesítette meg Nat King Cole. 1958-ban mutatták be, ebben az évben hunyt el a Beale Street Blues, a St. Louis Blues és a New Orleansra mutató Basin Street Blues szerzője.

A dzsesszkorszak rohanó tempóját mutatja, hogy évtizednek sem kellett eltelnie a Beale Street Blues első lemezfelvétele után, s máris az irodalom részévé vált: F. Scott Fitzgerald fogalmazta bele A nagy Gatsbybe, ezzel is jelezve a korabeli, 1925-ös olvasó számára, hogy a sztori az első világháborút közvetlenül követő években jár. Az 1971-es magyar kiadás idős fordítója, Máthé Elek (1968-ban hunyt el, 73 évesen) akár tudhatta is volna, de nem tudta, és utána sem nézett, hogy a Beale Streat Blues egy konkrét dal címe, nem pedig egy fiktív zenekar neve, így legalább azt az egy mondatot, amelyben szerepel, leegyszerűsítette és félrefordította (2011-es új fordításában Bart István helyre tette ezt a dolgot – és alighanem másokat is).

És nem F. Scott Fitzgerald az egyetlen író, aki Handy dalát felhasználta: James Baldwin 1974-ben megjelent regénye, noha a Harlemben játszódik, de címében Memphist idézi: If Beale Street Could Talk. Ha tehát a Beale Street mesélni tudna… elmesélhetné, milyen volt, mikor a 20. század hajnalán megnyíltak itt az első szórakozóhelyek, s milyen ma, turistaattrakcióként, tele éttermekkel, bárokkal, klubokkal, sőt múzeumokkal (Memphis Rock ’n’ Soul Museum, W. C. Handy Historic Home). A műhold segítségével bekukkanthatunk, +Egyes%C3%BClt+%C3%81llamok/ [at] 35 [dot] 1389442,-90.0479854,320m/data=!3m1!1e3!4m2!3m1!1s0x87d57e8fc1d707a9:0x8ac9afcba62f83fe?hl=hu" target="_blank">ilyen.

Legutóbb: Padlógáz, padlófék – 40. Autós dalok

Legközelebb: Éhségről és ételekről

Addig is egy kimerítő alternatív útvonal:

Louis Armstrong: Basin Street Blues

Chuck Berry: Back in the USA

Grateful Dead: Truckin’

Dubliners: Rocky Road To Dublin

Kinks: Dead End Street

Beatles: Penny Lane

Beatles: The Long And Winding Road

Gerry Rafferty: Baker Street

Marlene Dietrich: Untern Linden, untern Linden

Joe Dassin: Champs Elysées

Elton John: Good-bye Yellow Brick Road

Cat Stevens: Portobello Road

The Jam: Carnaby Street

XTC: Roads Girdle The Globe

Simple Minds: I Travel

U2: Where The Streets Have No Name

The B-52’s: Dirty Back Road

Talking Heads: Road To Nowhere

Go-Betweens: Streets of Your Town

AC/DC: Highway To Hell

Van Halen: Mean Street

Chris Rea: Road To Hell

Lhasa: Anywhere On This Road

Oi Va Voi: Travelling The Face Of The Globe

Oi Va Voi: Dusty Road

Fatboy Slim: The Journey

Végül régi magyar utakra tévedve:

Vámosi János: Járom az utam

Illés: Téged vár

Szörényi Levente: Utazás

Bródy János: Földvár felé félúton

Gemini: Vándorlás a hosszú úton

Bergendy: Jöjj vissza, vándor

Bergendy: A 34-es kőnél

LGT: A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián

Mini: Vissza a városba

P.Mobil: Menj tovább

Edda: Minden sarkon álltam már

Bikini: Közeli helyeken

Republic: 67-es út

Neked ajánljuk