A benzin- és a gázolaj árának maximálása máskor, máshol is előfordult, zömmel különleges körülmények között, továbbá önellátásra berendezkedett és/vagy mérsékelten sikeres társadalmi kísérletekbe bonyolódó államokban. De most nincs háború, nem készül becsapódni üstökös, országunk pedig nem Venezuela, és ehhez nem csak a hosszú tengerpart hiányzik. A kormány mostani döntése látszólag másokkal fizettetné meg azt a különbséget, amelyik a reális piaci ár és a kutaknál fizetendő között keletkezik; szerintük ez a rés szűkülhet, sőt el is tűnhet hamarosan (ha az olajpiaci inga majd kileng a másik irányba is). Ám ezt a derűs léthazugságot kevéssé osztják az energiapiaci tényezők. Kormányunk szerint a veszteséget addig is a szolgáltatóknak kéne lenyelniük, és ha bedobnák a törülközőt vagy szüneteltetnék a szolgáltatást, akkor egyszerűen elvennék tőlük a kutakat és másoknak adnák. Persze ez a kiválasztottaknak is csak akkor érné meg, ha kompenzálnák számukra a veszteséget.
Az is elég nyilvánvaló, hogy már a mostani üzemanyagpiacon szereplő (khm, stratégiai jelentőségű) cégek egyikét sem hagyja az út szélén, magányos benzinkutasként ácsorogni a kormány. Bele sem merünk gondolni, mivel és kinek a rovására fogja őket (például a Molt?) kompenzálni az Orbán-rezsim.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
