A benzinkút és az inga

Újabb határt lépett át az orbánizmus azzal, hogy bevezették a 480 forinton maximált üzemanyagárat. Persze, tudjuk, hogy másból sem állt az utóbbi immár 11 és fél év, mint újabb és újabb határok gátlástalan átlépésé­ből, de ez más eset. Ezúttal ugyanis alapvető világgazdasági és energiapiaci folyamatokat akarna megállítani a rezsim.

A benzin- és a gázolaj árának maximálása máskor, máshol is előfordult, zömmel különleges körülmények között, továbbá önellátásra berendezkedett és/vagy mérsékelten sikeres társadalmi kísérletekbe bonyolódó államokban. De most nincs háború, nem készül becsapódni üstökös, országunk pedig nem Venezuela, és ehhez nem csak a hosszú tengerpart hiányzik. A kormány mostani döntése látszólag másokkal fizettetné meg azt a különbséget, amelyik a reális piaci ár és a kutaknál fizetendő között keletkezik; szerintük ez a rés szűkülhet, sőt el is tűnhet hamarosan (ha az olajpiaci inga majd kileng a másik irányba is). Ám ezt a derűs léthazugságot kevéssé osztják az energiapiaci tényezők. Kormányunk szerint a veszteséget addig is a szolgáltatóknak kéne lenyelniük, és ha bedobnák a törülközőt vagy szüneteltetnék a szolgáltatást, akkor egyszerűen elvennék tőlük a kutakat és másoknak adnák. Persze ez a kiválasztottaknak is csak akkor érné meg, ha kompenzálnák számukra a veszteséget.

Az is elég nyilvánvaló, hogy már a mostani üzemanyagpiacon szereplő (khm, stratégiai jelentőségű) cégek egyikét sem hagyja az út szélén, magányos benzinkutasként ácsorogni a kormány. Bele sem merünk gondolni, mivel és kinek a rovására fogja őket (például a Molt?) kompenzálni az Orbán-rezsim.