Lépten-nyomon, a kétkezi munkások és az értelmiség irányából egyaránt nagy bizalmat tapasztalunk arra vonatkozóan, hogy köztársasági elnökünk, élve a párt által jóváhagyott felhatalmazásokkal, alkotó módon tudja kihasználni mindazokat a beépített korrekciós mechanizmusokat, amelyek feladata, funkciója épp az ország újjáépítése, a szocialista pusztítás és kártétel helyrehozatala közben óhatatlanul előforduló hibák korrigálása. Ezáltal, tartják sokan, jobbítást nyerhet az elmúlt két évben tapasztalható, demokráciánk minőségét valamelyest elhalványító, és - vezetőink jó szándékát és pozitív tenni akarását kétségbe semmiképpen nem vonva, de mégis - elhamarkodottnak, netán kapkodónak is nevezhető törvényhozási, párt- és kormányirányítási gyakorlat. (A "pangás" szó használata két éve újjászületett demokráciánk működése vonatkozásában mindazonáltal erős, és nem is feltétlenül jobbító szándékú túlzásnak tekinthető. Bizonyos kisebb hibák, tévedések senkit nem jogosítanak fel arra, hogy a bizalommal visszaélve megkérdőjelezze rendszerünk alapjait, és ezt nem is szabad megengedni.)
Ezek a felfokozott elvárások, remények időnként szinte már-már túlzott dimenziókat öltenek, például amikor magukat megnevezni nem kívánó fideszes országgyűlési képviselők népszerű hírportálunk, az index.hu riporterének arról számolnak be, hogy ők maguk is reménykednek abban, hogy az államfő visszadob majd pár törvényt, és nemcsak formai, hanem tartalmi alkotmányossági hibák miatt. Basszáj, ha alkotmányellenes, akkor minek szavazod meg - ágaskodna fel a kérdés bennünk, ha nem folytattunk volna mi is kimerítő háttérbeszélgetéseket a nevük nemhogy elhallgatását kérő, de arra konkrétan nem is emlékező ("Feri vagyok...?") fideszes képviselőkkel. Az egyik közülük például a következő élményéről számolt be. Egy éjszaka arra riadt fel fővárosi bérleményében, hogy a széktámlára akasztott zakójának a zsebéből Matolcsy kiemeli a pénztárcáját, és már az ötezreseket rámolja ki belőle, Orbán pedig épp a bal lábfejét akarja lerágni. A két látomás csak akkor tűnt el, amikor a képviselő reflexszerűen, fennhangon a Nemzeti hitvallást kezdte el darálni. (Matolcsy a bezárt ablak keretének repedésein szivárgott ki, Orbán millió apró, csillámló darabra durrant szét, és ezek a darabok, mielőtt a szőnyegre értek volna, elenyésztek, mint hópelyhek a fűtött szobában.) Arra a kérdésünkre, vajon lehetséges-e, hogy mindez csak álom volt, a képviselő riadtan körbepillantott, majd bizonytalan nemmel felelt.
Az ilyen felfokozott, reményteli hangulatban a szőrszálhasogatás sosem kelt rokonszenvet, és higgyék el, nekünk a legkínosabb, hogy a Magyar Narancs, a paragrafusok hályogkovácsa pont ezt kénytelen most csinálni. Mert való igaz, hogy Áder János visszaküldött az Országgyűlésnek további megfontolásra három törvényt is, köztük a médiatörvény módosítását, és ilyet az elődje, Schmitt sose tett volna. Maradjunk is a szerencsétlen sorsú médiatörvénynél: Áder azt szúrta ki, hogy egy önálló képviselői módosító indítványt a Házszabállyal ellentétes módon, közvetlenül a zárószavazás előtt nyújtottak be. E formai hiba, a jogalkotási törvény és a Házszabály megsértése miatt lépett közbe az elnök; a törvényt a kétharmad ezek után változatlan tartalommal, immár a játékszabályokat tiszteletben tartva fogja elfogadni.
Mondunk másfél okot, ami miatt Áder Jánosnak nem ezt kellett volna tennie. És nem azért nem ezt kellett volna tennie, mert szerintünk a törvénymódosítás rossz, hanem mert az alaptörvénybe foglalt munkaköri leírásából nem ez következik.
Egy. Az Alkotmánybíróság több ízben kimondta, hogy a jogszabályellenesen elfogadott törvények a tartalmuktól függetlenül is, eleve alkotmánysértők. Ezért Ádernek a médiatörvény módosítását nem a parlamentnek kellett volna visszaadnia, hanem az Alkotmánybírósághoz továbbítania, amely aligha tehetett volna mást, mint az egész módosítást - e formai hiba miatt - kikukázza. Úgy, ahogy tavaly decemberben az egyházügyi törvényt is megsemmisítette.
Fél. A médiatörvényt ugyan nagyjából az AB decemberi határozatának megfelelően módosította a kétharmad - de csak nagyjából. Az AB-határozatból ugyanis az következik, hogy a médiabiztos intézménye úgy, ahogy van, alkotmányellenes, tehát meg kell szüntetni. A médiabiztos fő feladata a törvény eredeti változatában a civil feljelentések menedzselése lett volna, nem hatóságként, de bizonyos hatósági jogokat gyakorolva szánthatott volna végig a magyar sajtón. Való igaz, hogy a módosítás ezt a hivatalt nagyjából kimiskárolja - de a posztot magát, s vele a homályos fenyegetést meghagyja. Vajon nem lett volna tisztább ügy, ha a köztársasági elnök a módosított változatot is megfuttatja az AB-n?
Persze, apróságok ezek. Maga az AB sem nyúlt hozzá a médiatörvénynek a parlamenti váltógazdálkodást és a pártok szabad politikai versenyét legsúlyosabban veszélyeztető részeihez, azokhoz, amelyek az állami frekvenciaelosztást meg legfőképpen a közmédia irányítását tárgyazzák - és ezeket most nem is kérhetjük számon Áderen. Azt viszont igen, hogy nem élt az alaptörvénybe foglalt hatáskörével, és az AB ítélkezési gyakorlata alapján egyértelműen alkotmánysértőnek minősülő törvényt nem az AB-nek postázta, hanem a törvényalkotónak. Ez nem "a demokratikus jogállam működése feletti őrködés", ahogyan a leveleiben fogalmaz, inkább falazás a kétharmad újabb alkotmánysértéséhez.
(A reményt mindenesetre senki ne adja fel! Lapunk is kisvártatva lecsatlakozik az Áder János nevével fémjelzett reformmozgalomhoz. Mihelyst megtaláljuk azt az egyetlen okot, ami meggyőz arról, hogy nem mise en scéne, előre kisakkozott lépéskombináció volt ez, amelynek végén Áder úgy marad jó fej, hogy az egyébként még mindig teljesen elkúrt médiatörvényre is rákerül jóváhagyó pecsétje.)
