A szerk.

Robert Fico kormányának vége van – ez kis híján közmegegyezés Szlovákiában. Ezt mondja az ellenzék, ezt mondja az államfő, ezt mondja az utca, és nem nagyon mondanak mást a koalíciós partnerek sem, de még a miniszterelnök pártjának elnöksége sem, ők legfeljebb cizelláltabban fejezik ki ebbéli álláspontjukat: nem zárkózunk el a belügyminiszter elcsapása elől. Robert Kaliňák belügyminiszter viszont annyira Robert, hogy már-már teljesen Fico, ilyenformán ennyivel köztudottan nem úszható meg a dolog. Ha Fico megszabadulna tőle, az nem annyit tenne, hogy a jobb kezét vágja le, hanem valami jóval nemesebb testrészét.

Lapzártánk idején 53 országos listát jelentettek be a Nemzeti Választási Irodánál, és bár ezek egy része kukába kerül a hivatal minden bizonnyal szigorú hitelesítési eljárása után, így is jókora darab szavazólappal küzdhet majd a választópolgár április 8-án. (És az egyéni indulók tömegéről még csak szót sem ejtünk most!)

Testben és lélekben a hétvégi választásra készülődvén egyfolytában azon gondolkodunk, telesírt vánkosunkon álmatlanul hánykolódva is akár, hogy kire adjuk voksunkat – kire listán és kire egyéniben, s hogy jelen, nem könnyű helyzetünkben mi lenne a bölcs, erkölcsös és igaz honfiúhoz, honleányhoz méltó magatartás.

Robert Fico mellett, a csinos antik asztalkán 1 millió euró készpénzben, nem látszik teljesen tisztán, de tizenöt köteg bankjegy, százasok és ötvenesek lehetnek.

A hódmezővásárhelyi összellenzéki győzelem várható társadalmi hatásait lapunk hátsó részében elemezzük, itt azt vizsgáljuk, hogy a váratlan vereség hogyan érintheti a Fidesz környékét.

Bonyolódik Semjén vadászhistóriája. A szerk. ezt írta a botrány kirobbanásakor.

Nincs veszve semmi, még csak most jön a java, Kósa Lajos már ki is szállt a helyszínre (csupán a történelmi tisztánlátás végett: a kínosnak ígérkező sertéstárgyú parlamenti kérdések elől – „halaszthatatlan közfeladat ellátására” hivatkozva – egészen Dél-Koreáig menekült).

Kövér László egy 2017. januári, szűk körű beszélgetéséből az LMP-hez közeli Reflektor blog két részletet hozott nyilvánosságra az elmúlt hetekben. Az egyikben Kövér elismeri, hogy a 2010 utáni választási „reform” során a saját érdekeiknek megfelelően rajzolták újra az egyéni választókerületeket, a másikban pedig egyetért azzal a kérdésként megfogalmazott állítással, miszerint a mostani M1 hírcsatorna „ugyanolyan gazemberség”, mint egykor a Napkelte, azaz politikailag elfogult.

Juhász Péter a végjátékban van. Nyilván lehet innen is nyerni, honnan nem, de hirtelen nem jut eszünkbe senki, akinek sikerült volna. Tisztázhatja a nevét, bár ebbéli próbálkozásai eddig sikertelenek maradtak, mögötte maradhat pártja, de eddig sem tettek, eztán sem tehetnek sokat érte; leszögezhetik, hogy bíznak benne, de napról napra kevesebbet kérhetnek a lecseréléséért. Mire e sorok megjelennek, még annyit sem.

Közel csapkodnak a villámok Elios-ügyben, csak az a kérdés, hogy kihez. Az OLAF-jelentés (eddig jobbára a 24.hu-n) kiszivárgott részletei újabb érdekességekkel gazdagítják a dinamikusan fejlődő vállalat leleményes üzletszerzési gyakorlatáról meglévő tudásunkat.

Az a jó a NER-ben, hogy főbb (és feltörekvőbb) képviselőinek immár nem kell lakatot tenniük a szájukra. Az elmúlt napokban nyilvánosságra került csodálatos megnyilatkozások mind megveszekedett hatalmi gőgről és tébolyról árulkodnak.

Hétfőn kilenc ellenzéki párt (a Jobbik nem volt köztük) aláírta azt az oktatási minimumprogramot, amelynek konszenzusos elfogadását a Tanítanék Mozgalom január 28-i tüntetésén jelentették be.

Az ENSZ „migránscsomagja” szép lassan elfoglalja a Soros-tervbe oltott brüsszeli kvótadiktátum pozícióját a kampányra forduló kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor – hogy a választásokig fenntarthassa a suspense-et – mégis tőle szokatlan módszert választott a világszervezet ármánykodásai ellen.

Tekintsük át, hogy durván két hónappal a nagy nap előtt hogyan melegítenek ellenzéki pártjaink.