A szerk.

Mi lesz?

A szerk.

Hétfőn kilenc ellenzéki párt (a Jobbik nem volt köztük) aláírta azt az oktatási minimumprogramot, amelynek konszenzusos elfogadását a Tanítanék Mozgalom január 28-i tüntetésén jelentették be.

Noha a dokumentum jellegéből következően inkább alapelvekről van szó, azért kiderülnek konkrétumok is: például az, hogy véget vetnének a köz- és felsőoktatásban tapasztalható eszetlen központosításnak, az ágazatra fordított kiadásokat növelnék, és úgy általában is egészen más mederbe terelnék az oktatáspolitikát.

Ez az esemény nemcsak azért volt fontos, mert a baloldali-liberális ellenzék – felülemelkedve a sokszor érthetetlen és értelmetlen pozíció- és presztízsharcokon – képes volt együtt föllépni, hanem azért is, mert végre valamit megtudtunk arról (ha mégoly vázlatosan is), hogy egy rendkívül fontos társadalmi ügyben miként képzelnék el a NER-telen jövőt. Az orbánizmus meghaladása ugyanis nem pusztán annyiból áll, hogy egyszer majd nem Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, és egyszer majd Orbán hűbéresei és utasításainak végrehajtói (akiknek a halmazát puszta megszokásból „Fidesz”-nek szokás nevezni) eltűnnek az állam és a gazdaság minden szintjéről. Érthetően arról kellene beszélni (már régóta), hogyan lesz NER-telenítve az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a gazdaság, kormányra kerülve hogyan rángatná ki a mostani ellenzék Magyarországot Oroszország fenyegető árnyékából, miként építené újjá atlanti kapcsolatainkat – és így tovább.

Ennek hiányában ugyanis nem lehet Orbántól megszabadulni. A Fidesz infantilis propagandaszövegeire hajazó lózungokon előbb-utóbb túl kell lépni, mert ezeknek már akkor sem volt értelme, amikor még masszívan több mint kétmilliós volt a baloldali-liberális térfél. Hogy mást ne mondjunk, a rezsicsökkentés tönkrevágta a víziközmű-szolgáltatókat, és ezek rendbetétele nem megúszható feladat. Végiggondolta bárki is az ellenzékiek közül, hogy mit lépnének, ha a Fidesz a „rezsicsökkentés” eredményeit megvédendő tüzeli a híveit? Vagy majd „lassan magyarázzák, hogy Orbán Viktor is értse”, hogy kormányra kerülve dehogy nyúlnak ők ezekhez a „vívmányokhoz”? Az MSZP ilyen dumával próbált semlegesíteni egy demagóg fideszes állítást 2002-ben, de aztán csak annyit ért el vele, hogy belefulladt a saját hülyeségébe.

Orbánék Magyarországot lerabolták, a demokratikus intézményrendszert kiüresítették, a nagy ellátórendszereket tönkretették. Az újjáépítést, történjék az bármikor is, mindannyian megérezzük majd. Ha erről nincs őszinte beszéd, vagy – amibe belegondolni sem merünk – nincs erre egy kósza ötlet sem, akkor Orbán és mindaz, amit a politikája megtestesít – a magyar állam totális elfoglalásáért bármire, akár az ország polgárainak a jövőjét is kockáztatni kész kalandorság – beláthatatlan időkre velünk marad.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.