A kijelentés kontraproduktivitása nem pusztán a széles körű és jogos felháborodásban érhető tetten (abban is), hanem abban a lázas és hiábavalósága miatt roppant kínos magyarázkodásban, amely Orbán szavait igyekszik a „helyes értelmezéssel” felruházni. Maga a kormányfő például elvétve szokta saját magát utólag kiigazítani, ezt a fegyverhordozóira hagyja – ezúttal viszont ő is szükségesnek tartotta, hogy „egyértelműsítse”, mire is vonatkozott a poloskázás. Nos – és ezt hajtogatja azóta mindenki a kormányoldalon –, a feleségét lehallgató Magyar Péterre. Csak hát az elhangzott mondatok alapján ez az állítás hazugság – lásd a fenti cikkünkben idézett beszédrészletet. Árulkodó a rezsim hivatásos publicistájának az érvelése is: előbb a túloldal kérjen bocsánatot a „csúti cigányozásért” és a többiért – csak hát Orbánról a független sajtó ilyet bizonyosan nem írt le, és ellenzéki politikustól sem hallottunk ilyet. „Kiiktatandó” rovaroknak viszont Magyarország miniszterelnöke minősítette az ország minimum felét, ország-világ színe előtt.
Orbán legújabb, minden eddiginél vadabb ámokfutása a tavaszi parlamenti idény előtti frakcióülésen kezdődött, ahol lényegében azt „kérte” a kormánypárti képviselőktől, hogy teremtsék meg a jogi lehetőséget arra, hogy kitilthassák az országból mindazokat, akiket ő veszélyesnek gondol a hatalmára. A kormány és a párt különböző funkcionáriusai (Gulyás Gergely, Kocsis Máté, majd mások is) már másnap elkezdték tompítani az orbáni „kérést”. A többfázisú magyarázkodás (a kitiltás csak a kettős és többes állampolgárokra vonatkozna; csak a nem európai uniós kettős és többes állampolgárokra vonatkozna stb.) végén jutottak el az állampolgárság „felfüggesztéséig”, amely bár kevésbé tébolyult, mint Orbán eredeti ötlete, jogállamban nem értelmezhető „megoldás” – legfeljebb nyílt diktatúrában az.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
