A szerk.

Az igazi Takaró

A szerk.

Ez már csak így megy egy ideje: időnként bejelentkezik valaki a magyar irodalom hirigjanijának, hogy majd ő megmondja, hogy kinek lehet keresnivalója a magyar irodalomban, s kinek nem, kit szabad tanítani, s kit nem, ki a magyar, s ki nem, ki az irodalom, s ki nem.

Azért jelentkeznek be, mert konjunktúrát szimatolnak – ott, ahol messziről bűzlik –, felsőbb igényt az ilyesmire. S milyen érdekes, minden barom mindig Esterházyn kezdené – ennek is megvan az oka persze. Arról már ne is beszéljünk, hogy mindegyik az Így gondozd a magyarodat!-tal jön. S a hülyeségre ilyenkor reflexszerűen felriadó kritikus sajtó erre fel mindig nekiáll elmagyarázni, hogy az egy tízoldalas rádiójáték, melynek kicincált – minden esetben ugyanazon – részei hogyan is illeszkednek a műegészbe, az életműbe, a magyar irodalomba vagy éppenséggel a csillaghegyi focicsapat összeállításába. Persze, önvédelmi reflex, de teljesen felesleges fáradság. Falra hányt borsó, tudniillik.

Most is jön Takaró Mihály. Amióta Fidesz-éra van, nevezett oly szívósan jelentkezik valamiféle stallumért, hogy mindenki természetesnek is veszi, ha majd löknek neki valamit. Szóba jött már a Petőfi Irodalmi Múzeum lehetséges vezetőjeként, legutóbb pedig a Nemzeti Alaptanterv főcenzoraként, akinek épp az lesz a feladata, hogy ami nem elég magyar, nem elég nemzeti az irodalomtanításban, azt jól kibaszarintsa onnan – az erre vonatkozó állításokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma úgy cáfolta, hogy nem cáfolta, azt mondták, hogy náluk nincs szerződéses állományban Takaró Mihály. Van ugyan náluk szerződéses állományban egy Takaró Mihály, de az talán egy másik Takaró Mihály, de ezt nem ők mondták, ők csak azt mondták, hogy náluk nincsen (mint kiderült az övékét Takaró Mihály Károlynak hívják, amitől az állításuk éppúgy lehet igaz is, mint egy jó kis umbulda nem túl eredeti leplezése).

Ebbe az irodalomoktatási főcenzori szerepbe mindenesetre maga Takaró (az igazi, a Károlytalan fő-Takaró) is beleélte magát erősen, legalábbis ezt igazolják múlt csütörtöki kijelentései, melyeket Komáromban, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében zajló 28. Jókai Mór Nyári Egyetemen ejtett el. Már az is megérne egy külön cikket, hogy Takaró odament és jól letolta a meghívóit, a közönségét, egy levegővel en bloc a szlovákiai magyarságot is (mert nem adják elegen magyar iskolákba a gyerekeiket, emigrálnak a gyerekeik, s ők is inkább európaiak akarnak lenni, s csak aztán esetleg magyarok), de ez legyen az ottaniak baja, mi maradjunk csak Esterházynál.

Takaró ugyanis Komáromban – mérsékelt felkészültséget mutatván – szépen felmondta a nácoid szélsőjobb régóta használatban lévő mantráját Esterházy Így gondozd a magyarodat!-járól, annyira sem erőltetvén meg magát, hogy ne azt a három-négy agyonfogdosott részletet büfögje fel. Vagyis, amikor megerőltette magát, akkor az Örkénytől vett második mottót is Esterházynak tulajdonította a neves „irodalomtörténész”.

Ez viszont nagyon is a mi bajunk, mert két dolog egészen biztos e cudar magyar életben. Az egyik az, hogy minisztériumi cáfolat ide vagy oda, Takaró Mihályból előbb-utóbb, s inkább előbb, mint utóbb „lesz valaki” a magyar irodalmi életben, sőt, ami még rosszabb a magyar közoktatásban. (És ha csak belőle! De meglehet, még az ál-Takaróból is!) S akkor majd szépen hozzá is lát fent érintett törekvései megvalósításához. Már amennyiben ezek egyáltalán az ő törekvéseinek nevezhetők, még akkor is, ha Komáromban épp ő mondta: Esterházyt nem kell tanítani, mert kultúra­romboló.

Takaró Mihály dermesztő ostobaságokat beszél, de korántsem a levegőbe. Hiszen a másik dolog, amiben egészen biztosak lehetünk, az az, hogy az Orbán-rezsim – ha adatik rá elég ideje – bizony ki fogja radírozni Esterházy Pétert a magyar irodalomoktatásból. Nem is azért, mert Esterházy történetesen jobban futballozott Orbán Viktornál, hanem inkább azért, mert félnek tőle, mint a tűztől. Félnek a szellemétől, egyáltalán a szellemtől magától – jó okkal. Hogy Esterházy Péter tankönyvekből esedékes eltakarításának levezénylését az igazi vagy az ál-Takaró Mihályra vagy Békés Mártonra vagy Demeter Szilárdra bízzák – hát nem tök mindegy? Láttunk már ilyet, sőt ilyenebbet is. Most ráadásul a lehetőségek is végesebbek, mint korábban, ilyenformán a tankönyvekben ugyan átsatírozhatják a nekik nem tetsző neveket, de az irodalomból nem tudják őket kizárni, még a magyar irodalomból sem, arról nem is beszélve, hogy Esterházy immár a világirodalom része is, tehát eltakarításához egy hadseregnyi Takaró sem elegendő. Nem sikerült az ilyesmi azoknak sem, akik az utcákon égették a könyveket.

Neked ajánljuk