A szerk.

Az igazi Takaró

A szerk.

Ez már csak így megy egy ideje: időnként bejelentkezik valaki a magyar irodalom hirigjanijának, hogy majd ő megmondja, hogy kinek lehet keresnivalója a magyar irodalomban, s kinek nem, kit szabad tanítani, s kit nem, ki a magyar, s ki nem, ki az irodalom, s ki nem.

Azért jelentkeznek be, mert konjunktúrát szimatolnak – ott, ahol messziről bűzlik –, felsőbb igényt az ilyesmire. S milyen érdekes, minden barom mindig Esterházyn kezdené – ennek is megvan az oka persze. Arról már ne is beszéljünk, hogy mindegyik az Így gondozd a magyarodat!-tal jön. S a hülyeségre ilyenkor reflexszerűen felriadó kritikus sajtó erre fel mindig nekiáll elmagyarázni, hogy az egy tízoldalas rádiójáték, melynek kicincált – minden esetben ugyanazon – részei hogyan is illeszkednek a műegészbe, az életműbe, a magyar irodalomba vagy éppenséggel a csillaghegyi focicsapat összeállításába. Persze, önvédelmi reflex, de teljesen felesleges fáradság. Falra hányt borsó, tudniillik.

Most is jön Takaró Mihály. Amióta Fidesz-éra van, nevezett oly szívósan jelentkezik valamiféle stallumért, hogy mindenki természetesnek is veszi, ha majd löknek neki valamit. Szóba jött már a Petőfi Irodalmi Múzeum lehetséges vezetőjeként, legutóbb pedig a Nemzeti Alaptanterv főcenzoraként, akinek épp az lesz a feladata, hogy ami nem elég magyar, nem elég nemzeti az irodalomtanításban, azt jól kibaszarintsa onnan – az erre vonatkozó állításokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma úgy cáfolta, hogy nem cáfolta, azt mondták, hogy náluk nincs szerződéses állományban Takaró Mihály. Van ugyan náluk szerződéses állományban egy Takaró Mihály, de az talán egy másik Takaró Mihály, de ezt nem ők mondták, ők csak azt mondták, hogy náluk nincsen (mint kiderült az övékét Takaró Mihály Károlynak hívják, amitől az állításuk éppúgy lehet igaz is, mint egy jó kis umbulda nem túl eredeti leplezése).

Ebbe az irodalomoktatási főcenzori szerepbe mindenesetre maga Takaró (az igazi, a Károlytalan fő-Takaró) is beleélte magát erősen, legalábbis ezt igazolják múlt csütörtöki kijelentései, melyeket Komáromban, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében zajló 28. Jókai Mór Nyári Egyetemen ejtett el. Már az is megérne egy külön cikket, hogy Takaró odament és jól letolta a meghívóit, a közönségét, egy levegővel en bloc a szlovákiai magyarságot is (mert nem adják elegen magyar iskolákba a gyerekeiket, emigrálnak a gyerekeik, s ők is inkább európaiak akarnak lenni, s csak aztán esetleg magyarok), de ez legyen az ottaniak baja, mi maradjunk csak Esterházynál.

Takaró ugyanis Komáromban – mérsékelt felkészültséget mutatván – szépen felmondta a nácoid szélsőjobb régóta használatban lévő mantráját Esterházy Így gondozd a magyarodat!-járól, annyira sem erőltetvén meg magát, hogy ne azt a három-négy agyonfogdosott részletet büfögje fel. Vagyis, amikor megerőltette magát, akkor az Örkénytől vett második mottót is Esterházynak tulajdonította a neves „irodalomtörténész”.

Ez viszont nagyon is a mi bajunk, mert két dolog egészen biztos e cudar magyar életben. Az egyik az, hogy minisztériumi cáfolat ide vagy oda, Takaró Mihályból előbb-utóbb, s inkább előbb, mint utóbb „lesz valaki” a magyar irodalmi életben, sőt, ami még rosszabb a magyar közoktatásban. (És ha csak belőle! De meglehet, még az ál-Takaróból is!) S akkor majd szépen hozzá is lát fent érintett törekvései megvalósításához. Már amennyiben ezek egyáltalán az ő törekvéseinek nevezhetők, még akkor is, ha Komáromban épp ő mondta: Esterházyt nem kell tanítani, mert kultúra­romboló.

Takaró Mihály dermesztő ostobaságokat beszél, de korántsem a levegőbe. Hiszen a másik dolog, amiben egészen biztosak lehetünk, az az, hogy az Orbán-rezsim – ha adatik rá elég ideje – bizony ki fogja radírozni Esterházy Pétert a magyar irodalomoktatásból. Nem is azért, mert Esterházy történetesen jobban futballozott Orbán Viktornál, hanem inkább azért, mert félnek tőle, mint a tűztől. Félnek a szellemétől, egyáltalán a szellemtől magától – jó okkal. Hogy Esterházy Péter tankönyvekből esedékes eltakarításának levezénylését az igazi vagy az ál-Takaró Mihályra vagy Békés Mártonra vagy Demeter Szilárdra bízzák – hát nem tök mindegy? Láttunk már ilyet, sőt ilyenebbet is. Most ráadásul a lehetőségek is végesebbek, mint korábban, ilyenformán a tankönyvekben ugyan átsatírozhatják a nekik nem tetsző neveket, de az irodalomból nem tudják őket kizárni, még a magyar irodalomból sem, arról nem is beszélve, hogy Esterházy immár a világirodalom része is, tehát eltakarításához egy hadseregnyi Takaró sem elegendő. Nem sikerült az ilyesmi azoknak sem, akik az utcákon égették a könyveket.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.