Tarlós hosszasan hezitált döntése előtt, de mivel Orbán Viktornál „nyitott kapukat döngetett” feltételei elővezetésekor, végül engedett mind a miniszterelnök, mind saját maga fölkérésének. Ezzel eldőlt az is, hogy lesz főpolgármester-választás (Tarlósnak ez is egy feltétele volt, lám, a demokráciába vetett töretlen hit mily bátor kiállásra képes sarkallni az embert!), és Budapest élére nem direktbe nevez ki Orbán valami díszfaszt – kiszivárogtatott hírek szerint ez is egy lehetséges fideszes forgatókönyv volt 2019-re. Ám mivel minden felmérés szerint Tarlós jóval népszerűbb Budapesten, mint a Fidesz – vagyis a kormánypárt számára a kockázat minimális –, akár választás is lehet. Nyerjen az István, sok vizet eddig se zavart, időnkénti öntudatos hózentráger-húzogatása pedig arra mindenképpen jó, hogy elhitesse: Orbánén kívül létezhet olykor más akarat is.
Frászt létezhet: Tarlós, ha néhanapján nekifeszült is a Budapestet letaroló NER-hengernek (szándékának komolyságát azon lehetett lemérni, hogy hány „ellenségesnek” minősített sajtóterméknek nyilatkozott az adott ügyben), a végén mindig nyilvánosan vallott szerelmet Orbánnak és „politikai közösségüknek”. Az eredeti konfliktust pedig mindig azzal zárta rövidre, hogy ezúttal is hiába próbált éket verni a sajtó, az ellenzék, a meg nem nevezett Lázár János vagy más fideszes potentát a miniszterelnök és ő közé.
Így hát nem is csoda, hogy Budapest gazdasági és politikai önállósága zökkenőmentesen tűnt el Tarlós István eddigi hivatali ideje alatt. Arról, hogy a NER 2010-től mi mindentől fosztotta meg a fővárost magától értetődő természetességgel, lapunk beltestében olvashat kitűnő és egyben igen lehangoló elemzést. Tarlós István 2019-től e folyamat bevégzéséhez fog asszisztálni olyan kidolgozott (vagy annak vélt) színpadi díszlet előtt, mint a Közfejlesztési Tanács, ami nem más, mint a város további javainak orbánista fölzabálását elfedő spanyolfal; és amiben Orbán mellett társelnökként ott bazsalyoghat majd boldogan a főpolgármester is.
De így kell ennek lenni? A NER ugyanolyan könnyedén bedarálja a fővárost is, mint az ország nagy részét? Az ellenzék jelen állapotát, valamint a civil társadalom hagyományos széttöredezettségét és gyöngeségét, a szolidaritás hiányát (érdekel még valakit a Ligetvédők helyzete, példának okáért) elnézve a válasz: igen. Az ellenzéki pártoknál már régóta csak a kisebbik probléma az, hogy jobbára tehetetlen dodók gyülekezete (pedig ez is elég nagy baj); az igazi gond az, hogy senki nem tudja, egy-egy ellenzéki szervezetben hol végződik a NER, és hol kezdődik az adott párt. (Talán három pártról állítható jó lelkiismerettel, hogy politikusaik közül senki nincs megvéve: a Kétfarkúakról, a Momentumról és a DK-ról; csak hát az egyiknek deklaráltan nincsenek ambíciói, a másik önmagát keresi, a harmadikkal való közösködés pedig mindenki más számára olyan, mint Piszkos Fred barátsága.) És választék híján hiába van többségben Budapesten a NER-ellenes választóközönség.
Ezzel együtt is mintha túl gyorsan könyvelné el előre mindenki Tarlós, illetve, hagyjuk már a képes beszédet: Orbán Viktor 2019-es fővárosi győzelmét. A kormányközeli Nézőpont Intézet a múlt szerdai bejelentést egy szeptemberi felméréssel köszöntötte, miszerint Tarlós magabiztosan nyerne egy most vasárnapi főpolgármester-választáson (legalább 45 százalékot elérve), az eddig még meg nem nevezett baloldali jelölt 30 százalékot érne el. Nos, fordítsuk meg a dolgot: az ellenzék minősíthetetlen állapotban van, a baloldali és a liberális szavazókat megszólítani próbáló erők vagy széthullottak, vagy éppen most esnek darabjaikra, személyükben komolyan vehető jelölt-jelöltek pedig égen-földön sehol – és mindennek ellenére kapna 30 százalékot az, aki „baloldali jelöltként” indulna. Négy éve Bokros Lajos az utolsó pillanatban lett a baloldal jelöltje, ráadásul kiábrándító ellenzéki szerencsétlenkedést követően, gyakorlatilag nulla kampánnyal fordult a választásra: és még ilyen előzmények után is összeszedett 36 százalékot a Budapesten kifejezetten alacsonynak számító részvétel (43 százalék) mellett. (A távolmaradók jó része – éppen a baloldali pártok katasztrofális előjátéka miatt – potenciális ellenzéki szavazó volt.) A feszültség a társadalomban tapintható, az pedig, hogy a kormányoldalon mind nyilvánvalóbb fékevesztettség – az őrült beszéd, a demonstratív urizálás korlátok nélkülivé válása – milyen folyamatokat indukál, nem látható előre. Lehet, hogy egy friss, vagy teljesen új szervezet (mozgalom) felől érkezik majd egy hiteles jelölt. Lehet, hogy tényleg nem történik semmi, és maradnak a bemerevedett viszonyok. Úgy tűnik, erről egyelőre senkinek nincs biztos tudása; nekünk legalábbis nincs, és ezt be is valljuk. De ennyire könnyen, valamiféle felemelőnek vélt kincstári pesszimizmusba belefeledkezve csak nem kellene lemondani Budapestről. Az országról.
