Ha csak ezen kritériumok alapján tennénk mérlegre az október 1-jei aktust (mint ahogy nem csak ezek alapján fogjuk), akkor nemigen juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy nem népszavazást, hanem a szeparatisták által animált tömegdemonstrációt, sok százezer szereplőt mozgató színieseményt látott a világ. A spanyol parlament, a kormány, az alkotmánybíróság ezt a népszavazást több ízben, visszatérőleg megtiltotta, vélnénk, jogszerűen, hisz a spanyol alkotmány betű szerint nem teszi lehetővé az effajta akciókat, mint ahogy azt is tiltja, hogy az ország bármely része, részecskéje egyszer csak fogja a kalapját, és a vészkijáraton át a független állami létbe távozzon.
De továbbmegyünk. A referendumot a katalán regionális törvényhozás, az országrész autonómiájának letéteményese ugyancsak megkérdőjelezhető módon hirdette meg. A testületben a szeparatista pártok szűk többséget alkotnak (külön érdekesség, hogy ebben a bizarr koalícióban a klasszikus nacionalisták egy szélbalos kis párttal álltak össze, lévén a 2015-ös választáson kevesebben szavaztak rájuk, mint a Spanyolországban maradást favorizáló formációkra), s a függetlenségről, illetve a népszavazás kiírásáról a saját szabályaik szerint is kétharmados többséggel kellett volna dönteniük. De nem így döntöttek (a függetlenséget ellenző pártok kivonultak arról a szavazásról, amint ezt a szabályt megváltoztatták), azaz a függetlenséget zászlójukra tűző erők a katalán regionális autonómia szabályait is önkényesen megváltoztatták. Mindehhez pedig tegyük hozzá azt is, hogy október 1-jén sem a szavazatok leadása, sem az összeszámlálása nem felelt meg semmilyen, a választás tisztaságát garantáló kritériumnak. Ebben természetesen súlyos szerepe volt a népszavazás megakadályozására odafüttyentett, helyenként brutális rendőri erőknek is, de ettől még nem lesz igaz az, hogy Katalónia az elszakadásra szavazott (mint azt a szeparatista politikai vezetők állítják). Már a 43 százalékos részvételi arányt is bemondásra kéne elhinni, azt pedig végképp, hogy ha a népszavazás elé a spanyol kormány nem gördít akadályokat, akkor biztosan meglett volna az összes leadható szavazat többsége.
Minderre persze mondhatnánk azt, hogy éppenséggel csak a fától nem látjuk az erdőt. Ha a spanyol alkotmány nem ismeri el a jogot valamely önálló identitással rendelkező országrészének az elszakadására, de még arra sem, hogy ez irányú akaratát vagy ellenakaratát népszavazáson kifejezze, az a spanyol alkotmány hibája és a spanyol kormány (és Spanyolország) baja. Attól, mert nem volt legális, jogszerű a népszavazás, legitim még lehet. És ezzel lassan úgyszólván hazai vizekre is evezünk. Etnikai konfliktusoktól sűrűn barázdált tájhazánk ugyanis az elmúlt huszonpár évben termékeny rögtalaja volt új, szuverén államok felsarjadásának: és e katalógus mégoly felületes áttekintése is bőségesen kínál példákat arra, hogy valamely nagy és többnemzetiségű ország elnyomó, unitarista, anyaszomorító alkotmánya ellenében a nemzeti szuverenitásért, az identitás szabadságáért folytatott küzdelem nemes, szép és eredményes is lehet. A balti államok harcait és függetlenségét senki józan ésszel meg nem kérdőjelezheti, és Jugoszlávia szétesésével sem az a baj, hogy lett egy rakás szuverén állam a helyén, hanem hogy közben meghalt százezer ember. (Nota bene, Horvátországban, Szlovéniában és Boszniában is olyan népszavazás előzte meg a függetlenség kinyilvánítását, amelynek az érvényességét a központi, szövetségi kormányzat a szövetségi alkotmány értelmében vitatta: de hát a cél éppen a szövetségi alkotmány béklyóiból való kilépés volt.)
Hogy ezen példáink mennyiben relevánsak Katalóniára nézve, az persze vitatható: elvégre Spanyolország nem a Szovjetunió, de még csak nem is (a volt) Jugoszlávia, nem diktatúra vagy egypárti féldiktatúra, hanem életerős, vidám, többpárti demokrácia, melyben Katalónia erős autonómiát élvez, a katalánok pedig széles politikai, s az identitásukhoz fűződő egyéni, személyes jogok büszke birtokosai. Katalóniát például Koszovóval összemosni ordas demagógia lenne; ugyanakkor a posztjugoszláv tapasztalatok mégis kézre eshetnek.
Katalónia hétmilliós népessége, benne az ötmillió katalán identitású polgárral súlyosan és nagyjából fele-fele arányban megosztott a függetlenség ügyében; ebben az egyszerre közösségi, politikai és mélyen személyes, egzisztenciális kérdésben egyik álláspontnak sincs nagy, stabil, megbízható többsége. Ahogy a függetlenség kihirdetése az ország egyik felét taszítaná kétségbeesésbe, úgy nem lehet figyelmen kívül hagyni az elszakadás híveinek elszántságát sem, legyen bármily lesújtó is a véleményünk a függetlenségpárti politikusok piromán hajlamairól, vagy a nacionalista demagógiáról – úgy általában, mint specifikusan. Most ezeket az egymással szöges ellentétben álló személyes választásokat és a belőlük keletkező politikai törekvéseket kell először a másik számára is elfogadható módon artikulálni, párbeszédképessé tenni, s aztán mindebből politikát csinálni – megtalálni a nemzetállami fogalmakat és intézményeket meghaladó, új alkotmányos formákat. Hogy nem lehetetlen vállalásról van szó, arra bizonyíték a skót függetlenségi népszavazás feszültségoldó kimenete, s a brit politikai erők mintaszerű hozzáállása e referendumhoz, vagy éppen az északír rendezés – mely, ne felejtsük el hozzátenni, az Európai Unió aktív közreműködésével és garanciái mellett jött létre. És mintha az uniót éppenséggel erre találták volna ki. A másik út ugyanis a polgárháborús múltba és az erőszak felé vezet: s a képzelet határai egészen 1992-ig, Szarajevó és Bosznia végzetéig tolódnak ki.
