A magyar blokkolás indokaként a török iránymutatás kétely nélküli követését felhozni persze kínos lenne, mert nem illenék bele abba a képbe, amelyet a világpolitikát alakító Orbánról a saját propagandagépezete (és ő maga is) sulykol a társadalomnak. A konstruált magyarázatok viszont meghökkentően alacsony színvonalúak. A svédek (korábban a finnek is) nem tisztelik eléggé a magyarokat, igaztalan dolgokkal vádolják a magyarokat, pedig ők, mármint a magyarok, több tiszteletet szeretnének, sőt követelnek. A tiszteletet kikövetelni az idén még ún. parlamenti küldöttség (valójában néhány fideszes politikai turista) is utazott a célországokba.
Nyáron már úgy tűnt, hogy Erdoğan zöld jelzést ad a svéd csatlakozásnak – jellemző Orbán világpolitikai súlyára, hogy erről nagyjából ugyanakkor értesült, mint bármely más hírfogyasztó állampolgár. Akkor viszont hirtelen a helyére került minden Magyarországon is! Meglett a svédek tisztelete a magyarok iránt, és már nyugodt szívvel ki lehetett jelenteni, hogy októberben az Országgyűlés ratifikálja Svédország NATO-tagságát. Az emelkedett napokban Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke aztán kikotyogta, hogy a „legutolsó pillanatig szoros egyeztetés” volt a török és a magyar diplomácia között az ügyben.
Csakhogy Erdoğan a svéd kérdést az elejétől összekapcsolja nemcsak a kurdok, hanem az Egyesült Államoktól megvásárolni remélt F–16-os bombázók ügyével is. A 40 darab vadászgép eladását azonban az amerikai törvényhozás még nem szavazta meg, mire a török elnök, aki az efféle demokratikus pepecseléstől könnyen idegbe jön, megint csak lebegtetni kezdte a csatlakozás jóváhagyását. Most patthelyzet van: az amerikaiak azt mondják, hogy előbb ratifikálj, aztán lesznek F–16-osaid, Erdoğan meg azt, hogy előbb a kongresszusi ámen, aztán jöhetnek a svédek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
