A Horthy-hagyományban nemigen lelni olyan elemet, amely folytatásra méltó lenne a köztársasági Magyarországon. Persze tudjuk, mostanában másféle rezsim épül, és nem akad Horthynak olyan hibája vagy bűne, amiből ne mosnák ki, vagy amire ne találnának bocsánatot. Hiába hozzák példáikat a történészek, hiába háborodik fel a joguralmat és a mindenkit megillető törvény előtti egyenlőséget (netalán az egyenlő esélyeket) értéknek tartó utókor. Hiába emlegetik fel a pályakép letörölhetetlen foltjait a tudtával és beleegyezésével performált véres rendcsinálástól az egész Európában botrányt keltő (amúgy nemcsak zsidó-, de nőellenes) numerus clausus törvényen, a maga idejében szintén skandalumnak számító (de a közvéleménynek magyar hagyományként, a mi lelkiségünkkel összefüggő szisztémaként tálalt) nyílt szavazásos rendszeren át a jogkorlátozó zsidótörvények soráig. Ne felejtsük el: utóbbiak folyományaként vezényelték zsidó munkaszolgálatosok ezreit a pusztulásba - és velük együtt magyar honvédek százezreit a vágóhídra. Német megszállás alatt, de még Horthy kormányzósága idején, s az ő személyes karizmájával is legitimálva deportáltak a halálba sok százezer magyar zsidót a kormányzóra felesküdött közigazgatási és erőszakszervek (no meg a vasút) hathatós és buzgó közreműködésével.
Minderre csak legyintenek a mostani szoborállítók, utcakeresztelők - a hagyományos magyar jobboldal a saját mitológiájában mindig mindenre talál magyarázatot. Hogy a zsidótörvények valójában a zsidókat védték (a megmaradt zsidók az életüket is Horthynak köszönhetik!), a deportálás pedig Horthy és a hivatalos Magyarország akarata ellenére történt, egyébként is a kormányzó állíttatta le 1944. június végén a budapesti zsidók deportálását. Utóbbi tényleg így igaz, csakhogy a vidéki zsidók halálba küldése még akkor is, és heteken át folytatódott - amihez a kormányzónak sem volt szava.
Azt hinnénk, hogy egy politikus históriai emlékezetben betöltött helyét leginkább politikájának sikere, eredményessége legitimálja. Márpedig Horthy látványosan vezette falnak az országot. Mire lemondatták a balul sikerült kiugrási kísérlet nyomán, az ország már lángokban állt, s hadműveleti területté változott annak minden következményével. (Abba pedig most nem is mennénk bele, hogy a bukása után regnáló vérengző nyilas bábrezsim mennyiben bújt elő az ő szegedi, siófoki szép napokat látott tengerészköpenyéből.) A rajongó utókor szemében azonban Horthy virágzó országot teremtő, és persze országgyarapító csodalény, akit dicstelenül taszítottak le a piedesztálról a személyétől és politikájától független történelmi körülmények, meg persze a kommunisták.
Mondhatnánk gunyorosan, hogy a jelenkori Horthy-kultusznak nagyon is racionális az alapja. A milliók nyomorúságát feltételező, a saját végzete felé vakon menetelő (keresztény-nemzetinek becézett) középosztály körüludvarlásával megvalósult oligarchauralom, a korlátozott sajtószabadság, a változó nevű kormánypárt igazságtalan választási törvényekkel is megtámogatott leválthatatlansága, az ábrándok és a történelmi sérelmek által hajtott, délibábos politikai stratégia kártékonysága visszaköszön. A Horthy-reneszánsz valódi oka azonban ennél sokkal rémisztőbb, mert annak táptalaja nem más, mint a társadalmat máig mérgező engesztelhetetlen nacionalizmus, és az abból fakadó antiszemitizmus, xenofóbia és antiliberalizmus.
